39. fejezet - Baba, ami nincs

Az egyik pillanatban Joshua mögém ugrik, majd meglök a könyökével. Elesek és legurulok a lépcsőn. Egy szempillantás alatt a földön termek, könnyebbnek érzem magam, a hasam iszonyatosan fáj. Nedves a bugyim, Ági felém fordul.

-         Jézusom, jól vagy?! – ordítja, majd unokaöcsénkre pillant, aki értetlenül bámul minket.

-         Nem, kurvára fáj a hasam és azt hiszem… - ekkor mély levegőt veszek, amit rögtön ki is fújok – Hívd a mentőt!

Ági kihívja a mentőket, addig összevérzek mindent. Nincs még időm arra hogy felfogjam, mi is történt és így még nem is vagyok szomorú. Vagy dühös. Josh-ra. Csak rettegek, és fárad, meggyötört vagyok.

Josh annyira megijed a látottaktól, hogy a lépcső tetején visszafordul és befut az emeleti szobák egyikébe. Most pont úgy görcsöl a hasam, mint mikor életemben legeslegelőször megjött. Tizenkét éves koromban.

Kiérnek a mentők, megvizsgálják, mi a bajom… Még a mentőkocsiban beadnak valamilyen erősebb fájdalomcsillapítót. Egész hamar enyhül is a gyomrom környékén a fájdalom. Ági a kocsiban ül, végig fogja a kezem. Szorítja már megizzadt tenyerem, arcáról tisztán látszik, mennyire fél ő is.

Miután beérünk, ellátnak. A doki megállapítja, hogy nem veszítettem sok vért, hiába tűnt soknak, és megnyugtat, hogy jobban leszek hamarosan. Közli velem, mi is történt és így az összes eddigi gondolatunk kimondottá válik.

-         Sajnálom, de elveszítetted a kisbabád. – az orvos közömbösen néz, de legalább a szemembe mondja.

Ági rémült arcot vág, majd átölel. Egyelőre ő sem tud mit mondani. És én sem. Nem tudom, mit kéne gondolnom. Vagy éreznem.

Elment a kisbabám. Meghalt. Még nem is élt!!

Szörnyen érzem magam, amiért hagytam, hogy ez megtörténjen. Csalódott vagyok, és gyenge. Hozzászoktam és elfogadtam a tudatot, hogy egy új lény növekedik bennem. Egy élet. Amit óvhattam volna. Tommy-val. Úgy érzem magam, mintha kitépte volna valaki a szívem… Viszont, egy másik énem azt érzi, egyáltalán nem baj, hogy így történtek a dolgok. Ez szerencse, akármilyen szívtelennek is tűnik, hogy így gondoljam.

Nem kell tizenöt évesen felnőnöm, gyereket nevelnem. Nem szakad mindez a nyakamba. Így Ágiéba sem. Az egy dolog lenne, hogy Tommy-t és magam leterheljem egy gyermekkel és a vele járó gondokkal. De a testvérem semmiről nem tehet és őt ezért nincs is jogom stresszelni… de miután az ikertesóm, és szeret, segítene felnevelni a babánk… ami már nincs.

Hirtelen elsírom magam. A picsába az egésszel!