31. fejezet - Következmények

Fáradtnak érzem magam. Talán azért, mert múlt éjjel nem aludtam túl sokat. Khm, Tommykával volt programom… És örülnék, ha hamarosan megismételnénk. Olyan nehezek a pilláim, hogy mindjárt elalszok.

Elaludtam. A repülőút alatt. Végre kipihentem magam. Na akkor menjünk végre haza!

Tommy hazakísért bennünket, a kerítés előtt állunk épp. Nem akarok bemenni. Nem azért, mert akkor el kell búcsúznom Tommy-tól egy kis időre és… jaj, belehalnék. Ezt ironikusan gondoltam. Nem vagyok olyan nyálas, mint Ági. Azért nem akarok bemenni, mert szembe kell néznünk a következményekkel. Azt, pedig nagyon nem akarom.

-         Itt az elköszönés ideje – jelenem ki, ahogy Tommy-val szemben, kezeit fogva állok.

-         Hamarosan találkozunk. – feleli egy mosollyal. Puszit nyom a homlokomra.

Ikertesóm belép a kapun. Mintha hallanám, ahogy a lábait a földhöz veri, jó alaposan lenyomja a talpát, hogy ne járjon olyan gyorsan. Ő is fél Katáéktól. Na, de ami késik, nem múlik, nem halogathatjuk a hazatérést a végtelenségig.

-         Sziasztok… - mondja Ági szerényen, ahogy magunk mögött bezárja az ajtót. Egy pillanatra csend támad, úgy tűnik, nincs itthon senki. Talán még sincs olyan közel a vég. De ekkor…

-         Ági!!! Anita!!! – üvölti nénikénk. Vajon ezt most örömből vagy dühből mondja? Mindenesetre, felénk veszi lépteit és átkarol minket. – Szívem! – szól férjének – Joshua!! Gyertek ide!

Rokonaink leszaladnak az emeletről az előszobába.

-         Lányoook! – kiabálják a fiúk. Na mi az? Tán hiányoztunk nekik? Végül is, nem olyan rossz család ez. Szeretnek.

A hosszú, több percen át tartó ölelkezésnek vége szakadt, kaptunk puszikat és a sablonszövegeket: annyira hiányoztatok, végre hazajöttetek…

Ekkor jött a lényeg.

-         Anita, Ágica, gyerek a konyhába, jó? – mondja Kata – Főzök nektek kávét, közben megbeszéljük a dolgokat.

-         Mit szeretnél tudni? – vágom oda kissé flegmán.

-         Azt, hogy hol a fészkes fenében voltatok!

-         Öööö… az egy hosszú történet.

-         Nem baj, péntek van. Van időnk bőven.

-         Finnországban – mondta Ági.

-         Hogy hol?! – értetlenkedik nagynénénk.

Elmeséltünk neki mindent. A hívást, ami miatt Sauli-nak távoznia kellett Tommy bulijáról, azt, hogy üldözőbe vettük. Aztán kiderült hogy az apja gyógyíthatatlan beteg, majd meg is halt. Sauli eltűnt, de megtaláltuk, de bedrogozott és szörnyű állapotban volt… És ezért térhettünk haza. Mert már nem tudtunk kint mit csinálni. Adam, jogosan ott maradt vele. Mi pedig ideje volt, hogy hazatérjünk.

Kata csodálkozva bólogat. Haragja enyhült.

-         Tudjátok, mit? – vonta fel szemöldökét – Nem adok külön büntit. Folytassátok csak holnap a közmunkát! Hahaha.

30. fejezet - Búcsúcsók

-         Mi?! – toljuk ki a szót a szánkból mindhárman.

A füleim vagy csődöt mondtak, vagy a gondolkodódobozom romlott el. Egyszerűen nem vagyok képes feldolgozni, amit hallottam. Hogy a szerelmem ideköltözzön…? Ki van csukva! Soha többé nem láthatnám.

-    Miért? – érzem, saját tekintetem üressé változik, a távolba mered, ahogy kimondom ezt a szót. Nem kéne, hogy Adam legyen a fény az életemben. Mégis ő az!

-    Megbeszéltük Sauli-val, hogy rehabra kell járnia. Muszáj. Viszont ha elkezdi, mellette kéne lennem. És az több száz kilométer távolsággal nem megy. Szóval ideköltözöm. A várható időtartama két hónap ennek az egész procedúrának… Már haza se megyek. Majd csak Sauli-val együtt.

-    Akkor nem fogunk látni…? – kérdem alig hallhatóan. Anita és Tommy látszólag már bele is törődtek az egészbe. Csak én nem bírok lenyugodni.

- Majd felhívlak. Meg beszélhetünk Skype-on is. – mondja nyugtatásképp. Könnyes szemeim lecsukom, úgy ölelem magamhoz Adam-et.

- Nagyon fogsz hiányozni! – mondja Anita, majd mögém áll és miközben Ad-et megöleli, engem is magához szorít.

Tommy hiányzik már csak. Adam oldalához áll és rövid karjaival valahogy csak átkarol minket. Mint egy nagy, családi ölelés. Pár perc múltán elengedjük egymást.

-         Tommy, vid haza őket épségben, jó? – szakítja meg a csendet Ad remegő hangja. Alig bírja tartani magát a sírástól. Ez jól esik, ezek szerint a ragaszkodásom meghatotta.

-         Úgy lesz, ígérem. – feleli Tommy Joe – Akkor… mi megyünk is.

-         Szeretlek titeket! – mondja Adam.

Még visszafordultam, hogy utoljára lássam gyönyörű arcát. Szürkés szemei körött elmosódott a smink. Fájóan mosolyog. Ez az arckifejezés mintha azt sugallná: nem sokára találkozunk, ne aggódj!

Pár órával később már a repülőtéren jártunk. Tommy jegyeket váltott, mikor egy kéz magával rántott.

-         Úr isten! – sikítottam fel. A számra tette a kezét az illető, így nem tudtam tovább kiabálni.  

Most elrabolnak. Úr isten. Megerőszakolnak. Vagy nem is, megkínoznak, az rosszabb. Vagy melyik a rosszabb? Talán elrabolnak és váltságdíjat fognak értem követelni. De ki a franc fizetne értem? Most meghalok.

Inkább becsukom szemeim, egyszerűen nem merem őket kinyitni. De, ki kell nyitnom őket, tudnom kell, mi történik velem.

A reptér hátsó kapuja felé hurcolnak.

      -    Teszed le! – hallok egy erőteljes hangot.

Bumm. Leütötte az elrablóm. De ki a megmentőm?

-         Ági, ugye jól vagy? – kérdi.

Adam. Ez Adam. Másodjára is megmentett.

-         Adam!! – üvöltöm, úgy rohanok felé. A nyakába ugrom. Közben Tommy és testvérem is megjelenik. Nem tudok elhinni semmit se. Az egész másodpercek alatt történt.

Hullnak a könnyeim, hogy itt van Ad, hogy megint megmentette az életem, hogy magamhoz szoríthatom.

-         Te mit keresel itt? – teszi fel a kérdést Anita, csodálkozva. Én is ezt szerettem volna megkérdezni, csak még egyelőre nem tudok megszólalni.

-         El akartam búcsúzni rendesen is. Főleg Ágitól. Meg akarok köszönni egy csomó mindent…

-         És mit kerestél a hátsó bejáratnál? – vág közbe Tommy.

-         Híres vagyok. Haha. – vág fel – Félő, ha elöl jövök, már tényleg letámadnának a fotósok. Most még sapka meg semmi álca sincs rajtam, mint általában.

-         Köszönöm Adam!!! – mondom. Közben az őrök el is viszik azt a rohadékot. Ki tudja, mit csinált volna velem…

-         Kettesben hagynátok vele? – kérdi Adam és rám mutat. A legutóbb, pár órája, a kórházban mondta ezt, hogy kettesben hagynánk-e… Sauli-val. – Csak pár pillanatra.

Anita és Tommy bólintanak, majd elmennek. A hátsó ajtónál állunk még mindig.

-         Adam, annyira örülök, hogy itt vagy, nagyon fogsz hiányozni! – mondom őszintén.

-         Figyelj, a kórházban nem tudtam elmondani, de… Nagyon hálás vagyok neked. Mindig meghallgatsz és próbálsz segíteni. És mindezt tök önzetlenül. Nagyon jó barátom vagy és köszönök mindent. – mondja.

Most ezt álmodom, vagy tényleg Adam Lambert mondta ezt? Nekem? Nekem. Csak nekem! Most már tényleg én vagyok a világ legszerencsésebb embere.

-         Adam. Két hónap múlva találkozunk. Várom. – felelem és mélyen a szemeibe nézek.

-         Sauli-nak erről nem kell tudnia, megérdemled ezt. – válaszolja – de persze, csak ha nem tiltakozol ellene, és ez csak baráti.

Odahajol hozzám és egy puszit nyom ajkaimra. Nem az arcomra. A számra.

-         Tőlem neked. Búcsúcsók.

Elpirulva nézek a földre, a könnyeimmel küzdve…

29. fejezet - Párbeszédek

-         Na mi az? Mit szeretnél mondani, édes? – fordítja felém a fejét Tommy, ahogy magammal húzom a mosdó felé.

-         Mit gondolsz Sauli tettéről? – mondom komolyan.

-         Azt, hogy nem így kellet volna kezelnie a baját. De ez miért fontos?

-         Nem tudom, csak kíváncsi voltam a véleményedre. Eddig alig beszéltünk valamit…

-         Ne aggódj, sok időnk van még együtt!

-         De nem is ismersz… Mármint de, csak alig. Egyáltalán miért járunk? De ne érts félre, én szeretlek. Nagyon is. De én tudok is egy csomó dolgot rólad.

-         Mert neked ott a net, rám kereshetsz bármikor. Lesz még időnk, hogy jobban megismerjelek. Akár most. Ami pedig a járást illeti, azért, mert szerelek. Csak úgy beléd estem. Első látásra.

-         Ez aranyos – nyomok egy puszit a szájára.

A mosdóban állunk. Teljesen üres. Itt tényleg nem láthat meg senki sem. Egy paparazzótól se kell félnünk. Bár Finnországban mintha nem is léteznének.

Megcsókolom. Visszacsókol. A gondolat, hogy szere, pillangókat hasít a gyomromba.

-         Olyan hiányérzetem van… - vágok közbe – Mintha elfelejtettem volna valamit…

-         Hm? – szólal meg Tommyka, majd újabb csókot nyom a számra.

-         Ági!! – csattanok fel – Totál egyedül hagytuk!

-         Néha azt kívánom, bárcsak ne lenne itt…

-         Hogy mit mondtál?! – nem hiszek a fülemnek.

-         Kedves és aranyos, csak többet lehetnénk együtt, ha ő nem lenne itt.

-         Kurva jó! – üvöltöm – Ő az egyetlen családtagom, akit szeretek, ő volt ott mellettem a bajban! – ekkor belém hasít a felismerés, hogy most elárultam a titkom. Tommy se tudta, hogy a szüleink… már nem élnek. De azzal, hogy azt mondtam, a testvérem az egyetlen családtagom, akit szeretek, csak rájön, hogy azért ő az egyetlen, mert nincs másom. Vagy lehet, azt gondolja magában, hogy csak egy hisztis tini vagyok, és azért nem említem a szüleimet. Remélem, ezt hiszi.

-         Értem és ne haragudj… - válaszolja, mert látja, hogy megbántott.

-         Hagyjál békén! – azzal kiviharoztam a mellékhelyiségből.

Tudnám, hogy képes ilyet mondani… Odaértem a kórterem elé, Ági magányosan üldögélt.

-         Te visszajöttél? Mármint, ilyen hamar? – von kérdőre.

-         Aha… - sóhajtok – Összevesztünk.

-         Úr isten, min? – lepődik meg.

Elmeséltem mindent, Ági nem volt se meglepve, se megbántva. Csak türelmesen hallgatott, és már épp hozzá akart volna fűzni valamit, de Adam kilépett az ajtón.

-         Adam! – rohant oda hozzá.

-         Csajszik, lenne egy hírem, de Tommy-nak is tudnia kéne. Hol hagytátok? – kérdi Adam bohókásan.

-         Összevesztünk… - motyogom morcosan.

-         Min?

-         Az mindegy, most biztos, hisztizik ott egymagában. Idehívjam?

Ad bólintott, viszont Tommy-t oda se kellett hívni, már jött is.

-         Áh, szia Adam! Csak kijöttél! – mondja.

-         Haha, Tommy, fontos hírem van… Ideköltözök Finnországba.

28. fejezet - Helyzet

-         Doktor úr, mondja, mi van vele! – mondja Adam.

-         Kimostuk a gyomrát, de nem csak szájon át vett be drogokat…

-         Hogy mi?! – hökken meg Ad – Drogokat?!

-         Igen. Használt tűt is. A legtöbb mennyiséget depresszánsokból találtuk.

Adam-nek tátva maradt a szája. Ahogyan nekem is. Körbenéztem, Anitának és Tommy-nak is. Mi van?!

-         Na és jobban van? – szólal meg Tommy Joe komoly hangon.

-         Igen. Viszont attól tartok, drogfüggő lett.

-         Ilyen rövid idő alatt?! – hüledezek – Csak három nap!

-         Sajnos, a legfrissebb kutatások és vizsgálatok azt mutatják, hamarabb drogfüggővé lehet válni, mint ahogy azt régen hittük. Abban a három napban nagyon aktívan fogyasztotta őket. És nagyon sokfélét!! Ez is csak ront a helyzeten. Ha valaki minimum 48 órán át intenzívan fogyaszt drogokat, függővé válhat. Szerencse, hogy csak három nap volt, könnyen belehalhatott volna!    

Ad-nek könnyek szöknek a szemébe.

-         Most alszik? – kérdezte lehajtott fejjel.

-         Igen, még tart az altató hatása. Ha megbocsátanak, nekem most dolgom van… - feleli a doki, és távozik.

Sauli szobájának ajtójánál állunk. Adam elkezd sírni, a földre rogy. Ugyanez volt, mikor meghalt Sauli apja. Ad összeroppant és szörnyű volt úgy látni. Most is szörnyű. Megértem, hogy nem tud ezért haragudni a szerelmére. Nyilván azért használt kábítószert, mert elhunyt az édesapja… És így, Anita teóriája a drogokról csak beigazolódott. Sajnos.

-         Adam, ha felébred, beszélsz vele, jó? – kérdeztem vigasztalásképpen.

-         Jó… - szipogja.

Úgy két óra pátyolgatás után megnyugodott Adam. Összeszedte magát.

-         Bemegyünk? – vetette fel az énekes.

-         Be. – vágta rá Anita, majd óvatosan belökte Adam-et az ajtón.

Sauli épp akkor ébredezett. Adam odaszaladt hozzá és finoman megcsókolta.

-         Annyira aggódtunk érted, kicsim!! – mondja egy kis örömmel és egy kis szomorúsággal a hangjában.

-         Ne haragudj, édes. Szeretlek! – válaszolja Sauli. Nehézkesen, de felül az ágyban.

-         Én is téged! Nagyon megijedtünk ám. El tudod mesélni, hogy kezdődött az egész?

-         Azt hiszem, rémlik valami, de vannak filmszakadások a memóriámban. És tényleg sajnálom. Irtó nagy barom vagyok.

Adam a fejét rázza.

-         Aznap, mikor sétálni indultam, végig gondoltam mindent. Nem csak apával vagy a családommal kapcsolatban. Az egész életemmel. Szörnyen keveset lógtam az elmúlt tíz évben a szüleimmel, testvéreimmel. Mintha egy különleges emlékem se lenne. Egy különleges nap a memóriámban, egy se. Nem volt még álmom se, hogy teljesítsem… Van így értelme élni? Annyira szomorú lettem a gondolattól, hogy befordultam egy kis, poros utcácskába, sírni. Nem akartam, hogy minden szembejövő ember sírva lásson… a nagy részüket ismerem! Na, abban az átkozott utcában jött velem szembe egy fura alak. Megkínált valami színes bogyóval, én meg azt mondtam: miért ne? Bevettem és először nagyon bejött, amit éreztem. Aztán pár perc elteltével újra depis lettem és lelassult minden. Végül csak annyi rémlik, hogy rohantam a bankba, hogy a bankkártyámról kivegyem az összes pénzem kápéba… Aztán ti találtatok rám. Olyan szánalmas vagyok.

-         Dehogy vagy az! – szólal meg Anita.

Tudom, hogy ő igazából szánalmasnak tartja az egészet, de ezt nem fogja Sauli arcába mondani. Én viszont túl jól ismerem.

-         Szóval függővé váltál… - jelentem ki monoton hangon.

-         Ha az orvosok ezt mondták, biztosan… De nem szenvedek elvonási tünetekben. Azokat csak érezném, nem? – mondja Sauli.

-         Lehet, most is drogot csepegtetnek beléd. – szól közbe ikerpárom komoran. 

-         Marad a rehab. – feleli Tommy.

A válasz mindannyinktól egy sóhaj. Istenem…

     -   Srácok, egyedül hagynátok picit Sauli-val? – nyögi ki Adam.

     -   Ja, persze. – jön a válasz Anitától, aki kipaterol minket a kórteremből. – Hagyjuk őket kettesben. – kacsint felém testvérkém. Majd megfogja Tommy Joe kezét és elhúzza a mosdó felé.

27. fejezet - Sauli

Ma Helsinki északi részét kutatjuk át. Fogalmam sincs, az az idióta milyen messzire juthatott el. Ági nagyon parázik miatta. Adam meg pláne.

Már dél lehet, mert nagyon hangosan korog a hasam. Gondolom, nem soká tartunk is egy rövid pihenőt, hogy megebédeljünk. Legalább három órája megállás nélkül keresünk.

-         Tudom, nincs sok esély rá, de térjünk be ebbe a kis utcába! – vetem fel az ötletet.

-         Egyedül ne menj! – szól rám Tommy – Majd én megyek elöl! – hát nem édes?

Adam és ikerpárom is felénk veszik az irányt, követnek minket. Egy sikátorhoz hasonlít ez a hely. Sötét és tele van szeméttel. Az egyik pillanatban csak a patkányok halk cincogását hallom, a másikban már egy éles sikítást.

-         Áááááh! – hagyja el a fülsüketítő hang Ági száját.

-         Mi az?! – fordulunk a zaj irányába mindhárman.

-         Itt van!! – kiabálja.

Nem láttam el odáig, mert egy óriási szemetes pont kitakarta a testvéremet megrémisztő látványt. Odafutottam.

Sauli az.

Megtaláltuk.

-         Sauli!! – üvöltjük Ad-del és Tommy-val.

Már magunkhoz szorítanánk – nem számít, hogy egy koszos és büdös kuka mellett ül a földön az izzadt ruhájában -, mikor észrevesszük, valami nincs rendben vele. Nem az, ahogyan kinéz. Borostás, már-már apróbb szakállt növesztett… De ez nem lényeg. Szörnyű az állapota. Alig vesz levegőt, a szája nyálas és mintha hányt is volna. De nem kaját, hanem vért!

-         Mi a faszra vártok?! Hívjátok már a mentőt!! – ordítja Adam.

Tommy felhívja őket, azt mondják, 3-4 perc és ideérnek.

-         Édesem, ugye jól vagy? Mondd, hogy jól vagy!! Mondd! – üvölti Ad hisztérikusan.

Sauli válasza egy halk nyöszörgés. Adam magához öleli, majd óvatosan felemeli. Közben a mentősök is kiérnek, Sauli-t hordágyra teszik. Adam vele tart.

A legközelebbi kórház a Jephensen klinika. Tommy taxit hív, tíz perc alatt odaérünk. A szemem hozzászokott a sötétséghez, az óriás háztömbök közötti fényhiányos sikátor miatt, így a napfényben fürdő utca képe szörnyen szúrja. Hunyorgok. Tommy egyből észreveszi, és nevetni kezd. Ágira pillantok, aki nagyon elkeseredettnek és ijedtnek tűnik. Láthatóan nem viseli jól, hogy Tommy Joe egy ilyen helyzetben így röhög. Belebökök Tommy-ba.

     -     Mi van?! – kérdezi felháborodva.

     -     Fizesd ki a taxist! – vágom hozzá. Bár a bökés célja az lett volna, hogy befejezze a nevetést, pont kapóra jött a fizetős duma.

Kifizette.

Kiszálltunk, befutottunk az óriási épületbe. Hatalmas, gömb alakú váróba léptünk be. Adam az üdítőautomata mellé telepedett le. Oh, hogy ilyen szaros üdítőautomata mindenhova kell! Bár, most, hogy ránézek, szomjas is lettem…

-         Na mit mondtak, Ad? – teszi fel a kérdést Tommyka.

-         Semmit. Most mérik fel az állapotát, kapja az infúziót…

-         Nem mondtak semmit arról, hogy mikorra tudható meg az állapota? – mondja Ági.

-         Nem!! – tör ki Adam. Basszus, már megint pont a tesóm bántja? Már elég egy csúnya pillantást rávetnem, ő tudja, hogy átlépte a határt. Azért két hónapja még nem gondoltam volna, hogy valaha is elégedetlen leszek a nagy Adam Lambert-tel. Vagy hogy egy pisis tizenöt évesként ráparancsolok majd… - Ne haragudj… - teszi hozzá.

Ági fájó pillantást vet rá, aztán elfordítja a fejét. A fali óra felé, ami amúgy hatalmas.

Elkezdünk várakozni…

26. fejezet - Újratöltve

-         Jó éjszakát nektek is! – válaszoltam Anitának, majd becsuktam az ajtót.

Adam a franciaágy jobb oldalán fekszik. Hanyatt.

-         Figyelj, beszélgessünk kicsit? – vetem be pszihológus képességeimet. Adam-nek láthatóan szüksége van egy kiadós társalgásra.

-         Ugyan minek…? – mondta undokul – De azért köszi, hogy próbálsz segíteni.

-         Hisz’ barátok vagyunk! – mosolyodtam el. Közben Adam felült az ágyban.

-         Gyere, kapsz tőlem egy ölelést – felelte egy széles mosollyal.

Odaléptem hozzá, leültem mellé és megölelt. Nagyon szorosan. Mintha el se akarna engedni. Amit én egyáltalán nem bánok. Ellenkezőleg. Ha Adam emlékezne arra a csókra, ami a repülőtéren csattant el kettőnk közt, most biztos, hogy nem ölelne így magához.

-         Szeretlek, Adam… - csúszik ki a számon.

-         Én is téged. – mondja. Kár, hogy én nem csak barátilag… ő csak úgy gondlja.

Akaratlanul is megbánt ezzel, így egy könnycsepp gördül le az arcomon. Fejem még mindig a vállán tartom, így nem vesz észre semmit se.

Bele kell törődnöm, ő sose lesz és nem s lehet az enyém. Viszont barátként segíthetek rajta, támogathatom. Nagyszerű srác, megérdemli. Már csak az a probléma, hogy nem tudok rá barátként tekinteni. Mióta az eszemet tudom, vonzódom hozzá. Basszus, ő Adam Lambert, dögös!!! Még a bulin megígérte nekem Anita, hogy majd keres nekem egy fiút, akit szerethetek. Adam helyett. De mivel az óta itt vagyunk, ez még nem jött össze… Jaj.

-         Köszönöm, hogy itt vagytok nekem. Fogalmam sincs, mit csinálnék nélkületek. – suttogja a fülembe.

-         Kedves vagy – válaszolom.

Pár percig csak ölelkezünk, egy szót sem szólunk. Aztán gyengéden, lassan elengedem Ad-et és lefekszem az ágyra.

Az egész éjszakát végig beszélgettük. Adam elmondta, hogy mit jelent neki Sauli és az, hogy eltűnt. És hogy a testvéremnek talán igaza van abban, hogy Sauli hülyeséget tesz. Csak ő túlságosan szereti ahhoz, hogy ebbe igazán bele merjen gondolni. Ez édes.

-         Adam, ne aggódj! Addig nem hagyjuk el Finnországot, amíg nincs meg Sauli. És megtaláljuk hamarosan! – szorítottam meg Ad kezét.

-         Kösz a vigasztalást. Imádlak. – mondta halkan.

Ideje volt kimászni az ágyból. Miközben Adam a fürdőszobában készült, én felöltöztem és átgondoltam az itt tartózkodásunk következményeit. Ez a negyedik nap, hogy lógok a suliból, mert itt vagyok. Kata néném már biztos halálra aggódta magát, hogy hol lehetünk. A mobilunkat ugyanis mindketten otthon hagytuk. Biztos, imádkozik most is. A suliban, pedig nyilván kibeszélnek minket, ha már nem vagyunk ott. Vagy lehet, ezt alapból is megteszik… Mindegy. Megint nagyon elkalandoztak a gondolataim. Pont mikor felvenném a pólóm.

Szóval még mindig melltartóban állok, mikor Adam kinyit a fürdőből. Baszki.

-         Jaj bocs, azt hittem, kijöhetek! – röhögte.

Én hirtelen magam elé kaptam a felsőm, Ad-nek háttal álltam és felhúztam magamra azt az átkozott ruhadarabot.

-         Khm… - köszörültem meg a torkom – Nincs semmi baj.

-         Lemegyünk kajálni? – mondta egy kicsit jobb kedvvel.

-         Persze! – vágtam rá mosolyogva.

Anitáék már az ebédlőben ülnek, és finomabbnál finomabb kajákkal tömik a hasukat.

-         Jó reggelt! – szól kedvesen Tommy, ahogy leülünk az asztalhoz.

-         Nektek is! – mondom – Mizu? – oh, ez az általános, semmit érő kérdés…

-         Semmi. – vigyorogja ikerpárom. Oh, a mizuhoz tartozó gyönyörű válasz: semmi. Már el is felejtettem, hogy ez a két szavacska egymást követi.

-         Kajáljunk meg gyorsan aztán nyomás Sauli után! – mondja Ad lendületesen.

Na mi az, tán sikerült egy kis életet vernem belé a hosszú beszélgetésünk során? Ez az!

Akkor folytassuk a keresést, újratöltve!

25. fejezet - Kis romantika

-         Ági, hová indulsz? – szólok ikrem után, aki a hátsókert felé veszi az irányt.

Hátra sem fordul, úgy legyint egyet a kezével a levegőben.

Tommy-ra pillantok, majd totál vörösen elkapom a fejem. Ő azonban megfogja az álkapcsom, és gyengéden magához fordít. Megcsókol. Ez az első alkalom, hogy megcsókol.

-         Ne haragudj… - mondja Tommy halkan, és közben a szemembe néz – Már nem bírtam magammal. Végre kettesben lehetünk egy picit és… - itt nem hagytam, hogy befejezze, amit mondani akart. Helyette hozzábújtam.

A ház mögötti verandán voltunk, így nem láthatott meg senki se.

Irtó jó érzés Tommy-hoz bújni, szorosan átölelni. Be kell vallanom, nagyon szerettem volna már vele lenni. És arra is vágytam, hogy megcsókoljon.

Bár a vele töltött idő csak egy percnek tűnt, olyan hamar eltelt, Adam már ki is lépett a házból. És ő biztos, nem csak pár percig volt bent. Tommy-val gyorsan széttapadtunk egymástól. Adam még nem tudja, ami kettőnk közt zajlik.

-         Szóval itt sincs… - állapítja meg Ági.

-         Sajnos… - feleli Ad egy hatalmas sóhajtással összekötve.

-         És hogy fogadták a hírt, hogy Sauli eltűnt? – kérdeztem halkan.

-         Nem mondtam el nekik. Így is tök szomorúak, még fel se fogták, ami történt. Szóval nem strapálom le őket azzal, hogy még Sauli is eltűnt. Erről nem kell tudniuk. Azt hazudtam, velünk van.

-         Értem. – feleltem egyetértve – Keressük tovább!

Előre sétáltunk és kimentünk a kapun.

Egész nap keresgéltünk. Sauli-t azonban nem leltük meg. Reményt veszve és áradtan tértünk vissza a hotelünkbe. Közben azonban kiadták a négyágyas szobánkat. Miért is nem hosszabbítottuk meg a foglalást? Így már csak két kétágyas szobát tudtunk kivenni.

Nem volt kérdés, hogy én Tommy-val alszom. Ad-et nem érdekelte különösebben a dolog. Tudom, nem kéne a totálisan szerelmes Ágit Adam-mel egy szobában hagyni… De most annyira szeretnék Tommy-val lenni! Úgyhogy reménykedem, testvérem nem csinál hülyeséget.

Jó éjszakát kívántam tesómnak és Ad-nek, aztán átmentem a saját szobánkba, ami szemben volt Ági és Adam szobájával.

Épp, hogy bezártam az ajtónkat, Tommy a hátam mögé állt, megfordított és úgy nyomott az ajtóhoz. Megragadott a nyakamnál és elkezdett vadul csókolgatni. A lábaim egy szempillantás alatt elernyedtek, így a padlóra csúsztam. Tommy követett és már a lábam is végigcsókolta. Kigombolta a felsőm, és lehúzta a rövidnacim.

Egyébként, muszáj voltunk venni pár ruhát, pizsamát és fogkefét, mert semmit sem hoztunk magunkkal. Már napok óta itt vagyunk és nem lehettem a szülinapi parti miatt felvett kényelmetlen cuccokban, magas sarkúban.

Pizsi révén egy kockás inget viselek, ami háromnegyedes ujjú és a combom közepéig ér. Plusz még van rajtam egy fekete, tapadós sort.

De vissza a történtekhez. Tommy gyorsan, hevesen kigombolta az ingem és remegő kezével végigsimított a hasamon.

Ekkor valami késztetést éreztem magamon, mert megragadtam Tommy fekete trikóját és valósággal letéptem róla! Ettől ő csak még jobban beindult és belém harapott.

Ami utána történt szerintem Tommyka és az én titkom marad. Elvesztettem a szüzességem.