18. fejezet - Váratlan hívás

-         Anita, menjünk vissza a konyhába és vegyük rá Adam-et, hogy megkeresse Sauli-t. – javasoltam.

-         Persze, ez jó ötlet! – mondta ikrem és még ironikusabb hangon folytatta – Indíts egy részeg szupersztárt egyedül a párja után! Mondd, te is berúgtál?

Testvérem nagy, zöld szemeivel meredt rám. A sminkje, amit én csináltam, kicsit elmosódott. Viszont igazán csak most figyelhettem meg, ikernővérem milyen csinos is ma este. Igaz, Tommy az apja lehetne, én a helyében már rá mozdultam volna…

Jaj de buta vagyok! Folyton elkalandoznak a gondolataim. Talán ez is a szerelem miatt van? Fogjuk arra! Akárhogy is, Anita vár a válaszomra, valamit ki kéne nyögnöm.

-         Hát ne engedjük el Ad-et egyedül! Menjünk vele mi is! Amúgy Sauli hová futhatott volna el? Bankot rabolni? – kérdeztem gúnyosan.

-         Jó, menjünk. De kéne még valaki. Mi és a részeg Adam Lambert, nem hiszem, hogy sokat érnénk. – vágta hozzám Anita.

-         Okéjó! Hozzuk el Tommy-t! mint Adam egyik legjobb barátja… Simán benne lenne!

-         De Ági, hisz’ ő a szülinapos!

-         Nem érdekel! Én beszélek Tommy Joe-val, te kérd meg Ad-et, hogy hívja fel Sauli-t!

-         Miért nem én mehetek Tommy-hoz?! – kérdezte testvérem.

-         Mert én nem akarok Adam-hez menni! Túl dögös, és félek, hogy rámozdulnék! – hopsz, ezt talán túl hangosan mondtam. De nem, mégsem. Felnéztem és senki sem figyelt. Huh. Fogalmam sincs, mi ez. Szerelem a századik látásra? Ami rajongással kezdődött…? Ahj…

-         Jó indok, Júlia!

-         Júlia?! – kérdezek vissza értetlenül.

-         Aha és most megyek, ráveszem Rómeót, hogy telefonáljon egyet! – nem igazán értem, mi ez a csipkelődés Anita és köztem… Mindegy.

Gyorsan kieszel tervünket hamar ki is dolgoztuk. Tommy-t győzködni sem kellett, inkább már ő győzködött engem arról, hogy tényleg meg kéne keresnünk Sauli-t.

Adam telefonál. Egy perc és megtudjuk, hol van Sauli. Őt egyébként nagyon kedvesnek ismertem meg, annak tartottam mindig is, mégis… Néha mintha lenne valami ördögi a tekintetében. Valami ijesztő. Először akkor vettem ezt észre, amikor a kórházban jártunk… De ez lényegtelen most, mert ő Adam élete, én meg irigykedhetek rá.

-         Ági! – suhintja el szemeim előtt Anita a kezét. Nagyon elbambulhattam.

-         Mi?! – vágom rá. Hozom a formám.

-         Adam beszélt Sauli-val telón. Kórházba tart, már a reptéren van.

-         Úr isten! Mert?

-         Agyvérzése volt az apjának.

Ahogy ez a mondat eléri az agyam fogaskerekeit, megpróbálja befogadni és feldolgozni az imént hallott információkat de azok a kerekek nem forognak úgy, sőt, leállnak. Tejes agyhalál. És ez most nem az agyvérzés definíciója volt, hanem ahogy én reagáltam. Nem ismerem Sauli apukáját de… Tudom, milyen elveszíteni az apád.

Lassan sóhajtok egyet. Jobb kezem felemelem, tenyerem a homlokomra teszem. Szemeim lassan becsukom, és nem akarom őket kinyitni többé. Mintha akkor nem kéne szembenézni a problémákkal. Ugyanezt tettem volna anya és apa halálánál is. Kristály tisztán emlékszem. Fel akartam adni. Csak feküdni a romok (amik ráadásul véresek, porosak, és vírusokat hordoznak) között. Arra fogni, hogy ez depresszió. Mert sokkal egyszerűbb elfutni a gondok elől, mint legyőzni azokat. Akkor Anita segített. Ő állt ott mellettem. És Kati. De a férje és a fia is… Most nem hagyhatom, hogy megtörténjen ugyanez. És a semmiből felkiáltok:

-         Akkor mire várunk még?! Kapjuk fel Adam-et és menjünk!

17. fejezet - Meseest

Amíg Ági a konyhában van, én elszórakozok Tommy-val. Istenem. Annyira cuki. Sose használok olyan szavakat, hogy ’cuki’… De ő az. Annyi közös van bennünk. Remélem, olyan jó barátom lesz, mint Adam.

-         Tommy, kérdezhetek valamit? – ha Adam nevetett ezen, nyilván ő is fog.

-         Ja persze, mondd csak!

-         Milyen Adam-mel smároli? Emlékszel még rá?

A válasz egy hatalmas nevetés volt, amire valószínűleg mindenki felkapta a fejét.

     - Nagyon jó. Azt kell, hogy mondjam, élveztem, mikor megcsókolt az előadásokon. Most biztos, megleptelek.

     - Annyira nem… - mosolyogtam elpirulva.

     - Miért kérdezted amúgy? Nem értem vagy oda? – Tommy komolyan durcizik? Mert úgy beszélt az előbb, mint egy négyéves, aki nem kapja meg a kellő figyelmet. Extra cuki.

     - Olyan aranyos vagy.

     - Köszi! Szimpatikus vagy nekem.

     - Oh… - zavarba jöttem. Nem vagyok beleesve Tommy-ba, de azért… Ilyet hallani a kedvenc sztáromtól… Valóra vált álom!

Ekkor Sauli, mobillal a kezében kirohant a konyhából, á a nappalin és elhagyta a házat. Csak lesek.

-         Ez mi volt?! – kérdeztem.

-         Nem tudom. – felelte Tommy csodálkozva – Nem tudod, hol van Adam? Talán ő tudja, mi a helyzet.

-         Azt hiszem a konyhába ment.

Felálltunk és besétáltunk abba a gyönyörű konyhába. Adam a konyhapulton ült, pont úgy, mint a Whataya Want From Me klipjében.

-         Ági, Sauli miért rohan ki? – kérdeztem.

-         Jó kérdés. – válaszolta – Kapott egy hívást, biztos attól szaladt el. Azért remélem, jól van.

-         Én is.

-         Na és most mesélj csak! – vigyorgott rám a testvérem, és kitolt a szobából.

-         Hát, jót beszélgettem Tommy-val. Nagyon cuki- nagyon bírom. Sok bennünk a közös, szerintem összebarátkozom vele!

-         Uuuuuuuuuh… - hangsúlyozta Ági és egy kacér mosollyal zárta le a szót. Akkor ad ki ilyen hangot, mikor arra gondol, hogy szerelmes leszek. Inkább nem reagálok erre semmit. – Nekem is van mi mesélnem.

-         Igen? – vonom kérdőre a testvérem szavait.

-         Aha. Azt hiszem, talán belezúgtam Adam-be.

-         Úr isten! Te hülye vagy?! És hogyhogy most?

-         Nem tudom. Olyan édes. Eddig alig hittem el, hogy a barátunk lett, de amióta megmentett… Oh…

Csak pislogok. Nem hiszem el. Fél percig csend támadt. Majd ikrem újra megszólalt.

-         Tudom, ez így nem állapot. De ő egy nagyszerű ember.

-         Ez igaz! – vágtam rá – De ezt már azelőtt is tudtuk, hogy egyáltalán megismertük volna!

-         Figyelj, ne mondd el senkinek, kérlek!

-         Ugyan kinek mondanám el? Tommy-nak?

-         Jól van, csak ideges vagyok.

-         Ez tényleg szerelem.

-         Az. – mondja Ági – Utálom. Inkább segíts! – mindketten ki nem állhatjuk a szerelmet. Mindig bánat a vége…

-         Hogyan? – buta a tesóm. Hogy tudnék abban segíteni, hogy kiszeressen Adam Lambert-ből? Abszurd.

-         Mit tudom én! Keríts nekem egy másik fiút, akibe szerelmes lehetek!

-         Ez nem is rossz ötlet… Jó nyugodj le Ági, biztosan sokan beleszerettek már Adam-be. Segítek, ígérem! – rákacsintottam, hogy nyomatékosítsam mondandóm. Már csak azt kell megtudnunk, hová szaladt el Sauli és miért.

16. fejezet - Hétfő este

-         Anita, gyere! – kiáltottam, miközben felvettem a szürke magas sarkúm. Van még ezen kívül egy barna is, az volt az első cipő, amit itt Amerikában vettünk nekem. Fodros és csak öt centis a sarka. Nagyon kényelmes, és legalább kihúzom magam, ha abban járok. Tökéletes az iskolába. Ez a szürke magasabb, nyolc centis. Az ilyen bulira vagy alkalmakra megfelel. – Itt van Adam és Sauli!

Este hét van, még világos. El sem hiszem, hogy egy fekete limuzin áll a ház előtt. Ezzel megyünk át Burbankba. Tommy partija biztosan csodás lesz.

-         Kész vagyok – mondta nyugodtan testvérem. Én tisztára izgulok, nehogy lejárassam magam annyi ember előtt… Tényleg, hányan is lesznek?

Az utolsó pillanatban megöleltem Kata néném és megígértem, hogy maximum egy pohár piát iszok majd. Annyiból nem lesz baj. Holnap iskola, nem akarok másnapos lenni. Még egyszer sem voltam részeg…

Kisétáltunk a kapun és beültünk a limuzinba. Ez nagyobb, mint aminek tűnik. Bőrből van az ülés, nagyon kényelmes. Annyira, hogy legszívesebben itt maradnék, és be sem mennék Tommy házába. De. Mégis bemennék, mert nagyon akarok talizni Tommy-val.

El sem hiszem, hogy ez velünk történik meg. Itt ülünk két ilyen sztárral és csak tizenöt évesek vagyunk. Csodálatos.

-         Adam, nem tudod, hány ember lesz ott a bulin? – kérdeztem.

-         Szerintem ötven. Az pont jó. Ott lesznek Tommy gimis barátai is, meg akiket a zeneiparban ismert meg. Plusz a rokonai és mi… - Adam mosolyogva válaszolt.

-         Oh értem. – feleltem. Most olyan idegesnek érzem magam… Mióta Adam felébredt, furán érzem magam, mikor vele vagyok. Most pedig különösen furán.

Miközben gondolataimba merültem, Anita remekül szórakozott. Sauli-val beszélgetett, majd a némaságom miatt Ad-del is. És már oda is értünk. Burbank.

-         Srácok! – köszönt Tommy jókedvűen. Fekete öltönyt visel, alatta viszont egy sima szürke póló van. Koptatott farmer fekete cipővel. Tetszik ez a stílus. Anitának biztos, tátva marad a szája. – Sziasztok lányok! Anita és Ági, ugye?

-         Igen. – mondtam mosolyogva. Hű. Tommy Joe Ratliff. Élőben. Olyan édes izgalmat érzek a gyomromban, mint amikor Adam-et megláttuk a parkban és elkezdet velünk barátkozni. Őszintén fogalmam sincs, mit lát két tizenöt éves fanban. Áh, Tommy olyan édes, hogy most még filózni se tudok tőle. A tesóm biztos meghal most legbelül. Jó értelemben. Haha.

-         Gyertek be! – invitált be minket a szöszi. Leültünk az egyik hatalmas kanapéra. A plafonról kristálycsillár lóg, nagyon gyönyörű. A falak bézs színűek, a kanapé és a bútorok feketék.

-         Uram atyám! – mondta Anita – Ez a nappali gyönyörű!

-         Köszönöm. – ült le közénk Tommy – Te vagy Anita, igaz? – és ikerpáromra vetette tekintetét. Bár ismét teljesen másféle ruha van rajtunk, Tommy nem ismerheti a stílusunkat, hiszen most lát minket először. Ennek ellenére eltalálta melyikünk kicsoda.

-         Igen… - válaszolta Anita elpirulva. Őrizd meg a hidegvéred, kislány! Megszorítottam a kezét és felálltam. Kimentem egy pohár vízért, mindenhol csak alkoholos üdítők voltak kirakva, én pedig megígértem Katának, hogy nem iszom.

Szép a konyha is. És az emberek, akik benne mászkálnak még szebbek. Vajon Adam-ék hova tűntek?

Elég volt egyetlen pillanatig rájuk gondolnom, Adam berontott a konyhába. A pulzusom rögtön az egekbe szökött, ahogy megláttam.

-         Nem tudod, hol van Sauli? – kérdezte.

-         Nem. Adam! Te részeg vagy?! – förmedtem rá finoman. Alig húsz perce vagyunk itt, és ő egyből bepiál… Hát semmiből sem tanul ez az ember?

-         Pedig csörög a telója! – folytatta Ad, és majdnem a földre ejtette a készüléket. Mintha ettől az információtól okosabb lennék amúgy.

Ekkor Sauli benyitott és kivette Adam kezeiből a telefont.

-         Ez anya. – közölte, majd kisétált. Sauli józannak tűnik. Adam becsípve is édes. És persze szexi. Ági, uralkodj magadon. De nem megy! Úgy megcsókolnám… Jézusom. Oké, hogy fanatikus vagyok, hogy a barátja lettem, de hogy beleszeressek? Nem lehet!! De megmentett… Aw.

Hál’ isten, Sauli hamar visszatér, így semmit se teszek Adam-mel. De Sauli arca szomorúságot, meglepődöttséget, némi dühöt tükröz.

-         Most mennem kell! – nyögte ki Sauli, gyorsan nyomott egy puszit Adam arcára és kirohant. Vajon hová megy?

15. fejezet - Hétfő délután

Bár még csak hétfő van, és viszonylag könnyű is volt a mai nap, fáradtnak érzem magam. Nincs semmi kedvem a múlt eseményein rágódni egy töri órán. Régen imádtam a történelmet és még most is szeretem, csak egyszerűen túl fáradt vagyok most ehhez. Nyolcadik órában ez életem álma…

Egy, kettő, három – ahogy pislogok, úgy egyre nehezebbé válnak pilláim…

-         Aniaaa! – keltett fel testvérem. Hihetetlen, de képes lennék akár ülve is elaludni. Még ilyet! – Megyünk be! – artikulálta Ági.

Felálltam és bevonszoltam magam a terembe. Én zártam az ajtót.

Az órán nem volt felelés. Ma egyik órán sem volt számonkérés, minden nyugisan ment. Most is csak ez a beszélgetős izé megy… Az új csajszi miatt. Na. Legalább alhatok.

Nem aludtam el. Ezt onnan tudom, hogy halkan, de hallottam a többiek hangját. Egy szóval félálomba estem. A tanóra utolsó pár percére azonban teljesen magamhoz tértem. Talán jobban jártam volna, ha nem.

-         Gyerekek – szólt a tanárnő meglepően nyugodtan -, így az óra utolsó öt percében már csak a házi feladatot szeretném feladni.

A válasz egy nagy sóhaj volt az egész osztály részéről.

- Ne sóhajtozzatok, osztály! – felelte kicsit erősebben de még mindig nyugodtan Miss Gerard. – Ezen az órán semmit sem dolgoztunk, muszáj házit adnom. Arra gondoltam, írhatnátok egy kétszáz szavas esszét. A téma, pedig legyen valamilyen polgárháború. Írhattok más országok háborúiról is. Vagy olyan kisebb háborút, ami több országot is behálózott, de nem vált globálisméretűvé.

Ez talált, süllyedt. Vajon Ági most mit érez? Sírni akar? Vagy elfutni? Elmenekülni egy sötét helyre, ahol csak ő lehetne ott és a telefonja. Zenét hallgatna rajta. De melyik tini nem?  

-         Értitek a feladatot, ugye? Nem szeretném, ha mindenki fogalmazása megegyezne. Egy hét múlva kérem! – ahogy Miss Gerard befejezi a mondatát, abban a szent pillanatban csengetnek ki. Ági felé biccentettem, hogy siessünk le az ebédlőbe, és utána mehetünk is a kórházba.

Testvérem elhúzta száját, és csak annál lassabban pakolt be. Felállt, közben felvettem a hátizsákom, ő pedig csak ennyit szólt:

-         Utálom a törit. – azzal megfogta a kezem és elsétáltunk az ebédért.

Ma különösen finom a menza! Csirke és sült krumpli, cézársalátával. Ez máris enyhít a történelem óra okozta fájdalmon.

A tálcát beadtuk, kabátot húztunk, majd kiléptünk a gimnázium kapuján.

Oh, kóóórház… Mindig is rosszul voltam a kórházaktól. Emlékszem, amikor megtudtuk, hogy anyuék megsérültek. Apa a helyszínen elvérzett. Három szúrás a mellkasán. Anyát meglőtték. Nem tudta ellátni magát, azonnal kórházba szállították…

Az ikerpárommal rohantunk abba a kurva kórházba, beértünk és megkerestük anyát. Az egészet egy lepusztult, omladozó épületnek kell elképzelni. Anya ott feküdt a kényelmetlen ágyak egyikén, kezei véresek voltak, hófehér arcát karcolások, sebek tarkították. Mellkasa alig emelkedett meg. Bal oldalára térdeltem, Ágica a jobbra. Akkor még nem is tudtuk, mi lehet édesapánkkal. Anya lassan kinyitotta zöld szemeit, rám majd testvéremre pillantott. Potyogtak a könnyeink, tökéletesen emlékszem az utolsó szavaira. Kezünket megszorítva mondta anya:

-         Ági, Anita, ne haragudjatok… Kérlek, bocsássatok meg apátoknak, amiért itt hagyott minket, és nekem is, amiért feladom a harcot. Nagyon szeretlek titeket. – ekkor elhalkult hangja, már nem éreztem a szorítást a kezemen…

Aznap éjjel semmit nem aludtunk. Egyszerűen nem ment.

-         Anita, Ági! De jó, hogy itt vagytok! Anita, csak nem sírsz? – ült fel Adam az ágyában, mivel közben már oda is értünk. Én csak követtem Ágit. Na mindegy, az arcomhoz kaptam a kezem és tényleg ott volt két kövér könnycsepp. Hülye emlékek.

-         Um, nincs semmi baj. – mosolyogtam – Mesélj Adam, mizu?

-         Oh nagyszerű hírem van!

-         És mi az? – vágott közbe ikerpárom csillogó tekintettel.

-         Ma délután hazamehetek!

-         Úr isten!! – kiáltottuk egyszerre. Aztán megöleltük Ad-et. Ez a mai nap fénypontja. Ez biztos.

-         Sauli délelőtt jött be, ő is nagyon meg volt lepődve. – nevette el magát Adam.

-         Akkor mikor mész? Vagy mire vársz? – kérdeztem.

-         Már semmire, rátok vártam. Gondoltam, hogy meglátogattok. – hát ezt jól gondoltad. Ad néha olyan édesen egoista. Haha. – Mindjárt átöltözök, a cuccaim már össze vannak pakolva. És tudjátok, ma hányadika van, ugye?

-         Persze, Tommy Joe születésnapja! – vágta rá Ági. Pedig én vagyok a Tommy-fanatikus, ez az én szövegem lett volna.

-         Igen. Azaz tizennyolcadika. – helyeselt Adam – Szóval este lesz egy bulija, lesz ott egy pár sztár is, ha jól sejtem. Tommy természetesen meghívott engem is. Sauli-val együtt. Arra gondoltam, ti is eljöhetnétek. Megismerkednétek vele, és jól szórakoznánk. – ajánlotta fel Ad.

-         Naná! – feleltük szinkronban – Jaj Adam, köszönjük! Imádunk!

Nem sokkal később hármasban hagytuk el az épületet.

14. fejezet - Hétfő reggel

A hétvége nagyon gyorsan elszállt. A délelőttöket a közmunkával öltöttük. Már a vége felé tartunk. Aztán hazamentünk és megebédeltünk. A délutánt, pedig Ad-del töltöttük. Így telt a szombat és a vasárnap is.

Most épp az iskolába tartunk. Másfél hónap után nagyjából összeállt az osztály. Megvannak a kisebb-nagyobb klikkek. Ott vannak a srácok, a három ribanc, a normális, hívő csajok és mi, Anitával, mint az osztály ikrei. Hiába vallásos az osztály, itt idióta mindenki. És nem úgy megy, mint Magyarországon. Ott csak úgy elvoltunk és suliba jártunk. Itt tartozni kell valamilyen csoporthoz. Vannak sportolók, ribik, okosak, vagy ahogy mindenki tudja: kockák… Az ártatlanok meg a kívülállók. Az ebédlőben is minden asztalnál más ilyen kis csoportocska ül. Ez Amerika.

Mielőtt még komolyabban is belemélyedtem volna a gondolataimba, már át is léptem az iskolám kapuján. Hétfőnkén angol órával kezdünk és osztályfőnöki a második.

Ahogy a nyelvi terem felé vettük utunkat, megpillantottam Mr. Fords-ot, az osztályfőnököm. Egy lányt kísért, szintén a nyelvi terem felé. Utánuk futottam, Anita lassabb tempóban követett.

-         Jó reggelt Mr. Fords! – kiáltottam.

-         Neked is, Ági. – felelte gondterhelten de mosolygós arccal tanárom.

-         Hm, szia! – nyújtottam a kezem a lánynak. Félénken, de megrázta.

-         Szóval te megelőzöd a többieket… - nevette el magát Mr. Fords – Ő itt Dorothy, az új osztálytársatok.

-         Értem. – és egy hatalmas mosollyal fejezem be a szót. Közben Anita is odaért a folyosó végére.

-         Helló! – mondta ikerpárom lazán.

-         Szió! – válaszolt Dorothy és előre nyújtotta a kezét – Dorothy vagyok.

-         Én meg Anita, üdv nálunk! Sok a barom, mindjárt meglátod. Azért ez ne vegye el a kedved.

-         Öööö… Jó. – ennyi volt a válasz. Az osztályfőnök közben indult tovább a terem felé, Dorothy pedig úgy követte, mint valami kiskutya. Végül is, ez az első napja. Mi mást tehetne?

Testvéremmel egy perc bambulás után elindultunk. Mentünk órára. A terem előtt állt az osztály, a lányok tolakodtak, hogy bemutatkozhassanak Dorothy-nak. Jó, hogy ezt már elsőként megtettem. A fiúk csak ülnek a padon, az ablakpárkányban és alaposan szemügyre veszik a lányt. Kedves és törékeny teremtésnek tűnik. Hiába nem a külsőről kell ítélni, csak számít valamit. Hosszú, hullámos, barna haja van, nagyjából a háta közepéig ér. Zöld szemeit divatos szemüvege mögé rejti. Fő az éles látás…

Apró, halvány szeplőket láttam az arcán, a ruházata meg… egyedi. Ami tetszik. Fehér ing, kék hajszálcsíkokkal díszítve. Szürke farmer és szegecselt topánka. Ennek a lánynak van stílusa! Amikor kezet fogtunk, szemügyre vettem a körmeit és ápoltnak tűntek.

Szóval igen. Szimpatikus.

Talán jó barátunkká válik. Talán jó lesz a mai nap. Amúgy is jól kéne alakulnia mert ma van Tommy Joe szülinapja. A harminchatodik. Jó lenne megismerni, ha már Adam barátai vagyunk… Esetleg ma kiengedik a kórházból és elvisz minket Tommy bulijára. Áh, biztosan nem. Nem vagyunk mi celebek, hogy ilyen partikon megjelenjünk. Vagy de?   

13. fejezet - Ébredés

Meglepődötten néztem, ahogy Sauli megöleli Ágit, így egymást vigasztalják. Aztán hirtelen egy halk hangot hallok a szobában. Sauli és a testvérem felkapták a fejüket és velem együtt az ágyhoz léptek.

Csoda. Adam lassan kinyitotta a szemét és megpillantott minket. Mosolyra húzta ajkait. Ez hihetetlen.

Ágimra pillantottam. Folynak a könnyei. Örömében. Mindjárt jön a hisztiroham. Ezt akkor csinálja, mikor irtó boldog, ugrándozik, futkos és sikítozik. Ja, és ugyanez van, mikor pókot lát…

Igen.

-         Wháááááá! – és már ki is rohant a szobából. Gondolom, Eber-ék után indult. Csak hát ez egy kórház. Itt csendben kéne maradni. Kéne.

-         Valami baj van? – szaladt be Natalie. Adam pont akkor ült fel az ágyában. – Úr isten! Felébredt! Mondd, jól vagy?

-         Azt hiszem, igen – mondta Ad nyugodtan. Sauli-ra mosolygott. Nagyon édes volt az a pillanat.

-         Gyertek! – hallottam Ági hangját. Adam családtagjai szép sorban megölelték őt.

Mindenki arcáról a boldogság sugárzott. A Lambert família este fél hét körül távozott. Úgy tíz perccel később mi is elindultunk és istenemre mondom, Adam megpuszilt minket! Először Ágit, majd engem. Na akkor nem láttam Sauli arcát. Biztosan nevetett…

Ha jól tudom, este hétig van látogatási idő. Minden nap. Szóval Sauli tuti, hogy ott maradt ameddig csak lehetett. És most, hazaértünk, Katinak mindent elmeséltünk. Bár ez inkább Ági feladata volt, nem is tudom, miért. Nálunk ő a mesélő és kész. Én csak néha belevágtam a mondataiba a nevetésemmel vagy azzal, hogy ’oh igeeen’. Így elnyújtva.

Ági jelenleg blogot ír. Az ő kis csillogós blogján. Persze, tetszik a témája és szerencsére egyre híresebb a tumblr mindenhol. Sőt…!

Mindig is próbáltam hírt szerezni az oldalának, ami a szupcsii.tumblr.com még mindig. Imádom az írásait. És fura, mert ő a lányosabb kettőnk közül, mégis én írok naplót. Ő lecserélte az internetes blogolásra. Én viszont inkább megtartom az érzéseim, gondolataim. A naplómnak még neve is van. Jaj, ez kezd gáz lenni. Most, hogy így belegondolok. Na mindegy. Régebben imádtuk az animéket. Egészen hét éves korunktól rá voltunk kattanva az ilyen rajzolt sorozatokra. Aztán négy és fél év után kinőttünk belőle. Vagy nem is tudom…

Onnantól kezdve már tényleg csak Adam létezett számomra, és nem csak a hangja miatt!

Szóval azok közül a híres, japán műalkotások közül is a Full Metal Alchemist és a Soul Eater volt a két nagy kedvenc. Az utóbbi animéből származik naplóm neve, Soul.

,,2017. 10. 16.

Kedves Soul!

Ma őrületes napom volt! A suli irtó uncsi, dogák a dogák hátán. De kit izgat?! Hisz’ Adam végre felébredt. Felébredt!!! 

Mikor meghallottam, ahogy halkan felnyög, és aztán kinyitja azokat a gyönyörű acélkék szemeit…<3

Aztán jött a szokásos hisztiroham. Ági jól kitett magáért. De Adam családja nagyon cuki volt. Örülünk mind. ^jut eszembe, két nap és Tommy szívem szülinapja lesz! Juj, de várom. ;)”

Ez nem túl sok. Csak a fő dolgok a mai nappal kapcsolatban. Végül is nem erre való a napló?

12. fejezet - Kómában

A baleset utáni héten, minden reggel szomorúan ébredtem. Hálát adtam Adam-nek, amiért megmentette Anita és az én életem is. Egy ilyen hőstett után melyik lány ne szeretne bele?

Kata néném próbál vigasztalni. Sütit süt, vesz nekünk új ruhákat, velünk együtt imádkozik. A vallásos iskolának hála tudom, hogyan kell imádkozni. Ettől függetlenül, továbbra sem szeretnék vallásos lenni.

Nem szabad bedepiznem, a jegyeim szörnyűek. Túl sok a tanulnivaló. Hiába görnyedek a könyvek felett órákon át, Ad jár a fejemben. Állandóan!

Kiderült, hogy a baleset okozójának Jonathan Hogh a neve és a jogosítványát bevonták egy kerek évre. Remélem, más büntetést is kiszabnak rá, mert ez így édes kevés. A tárgyalás még mindig folyamatban van.

Az osztály hallott a balesetről, hisz’ Adam világhírű. Jó, hogy a saját hazájában a tévékbe kerül. Nyilván más országokban is elterjedt már a hír. A rajongók biztosan sírnak. Akárcsak én.

Adam kómában van. Azt mondták, életben marad… De akkor keljen már fel! Nem bírom! A szülei, Neil és Sauli rögtön a kórházba érkeztek. Gondolom, most is ott vannak. Majd mi is elmegyünk, tanítás után.

Legalább megismerem a családját. Bár Sauli-val már taliznunk kellett volna, nem? Hisz’ ő is közmunkát kapott. Lehet, ő máshova, bár butaság lenne, ha így volna… Nem értem, de mindegy is. Csak csöngessenek már ki!

Pénteken, hetedik órában itt vagyok ezen az unalmas kémia órán. Egyáltalán ki az a hülye, aki hetedik órába teszi a kémiát?!

Öt, négy, három, kettő, egy. Csengőszó. Gyerekek, házi feladat… Kit izgat?

Anitámmal elmentünk ebédelni, majd elsétáltunk a St. Avantgarde kórházba. Fel a lépcsőkön, a második emeletre. Aztán jobbra a harmadik szoba Adam-é. Csak a baleset napján voltunk itt, mégis tisztán emlékeztem mindenre. Beléptünk a kórterembe és Adam ágyát körülvette a családja. Csak ültek és vártak. Várták, mikor ébred fel. Sauli rám pillantott.

-         Um, sziasztok! – mondta Sauli.

Istenem, édes a hangja. És magasabb, mint gondoltam. Szürke sál, bőrkabát, koptatott farmer, bakancs. Tökre ugyanúgy öltözködik, mint a fényképeken, ahol profi stylistok adják rá a göncöket. Tudtam én, hogy nem kell neki stylist, alapból is divatbolond. Hah!

Úr isten, Sauli idesétál. Idegesebb vagyok, mint mikor Ad-del találkoztunk. Biztos azért, mert egész eddigi életemben arról álmodoztam, hogy egyszer megismerem és már fel is voltam rá készülve. De Sauli-nak mi a francot mondjak?

-         Helló! – vigyorgott Anita és belém bökött.

-         Sziaaaa… sztok. – feleltem, hogy ne csak Sauli-t üdvözöljem. Közben felálltak a többiek is. Leila nyilván látta, hogy meg vagyok szeppenve, így közelebb lépett, Sauli-t arrébb állítva.

-         Sziasztok lányok! – mosolygott – Adam még mindig kómában van…

-         Látjuk… - görbült le a szám.

-         Akkor mit szeretnétek? – lépett közelebb Neil – Ja, egyébként Neil vagyok, Adam…

-         Öccse. – vágta rá Anita.

-         Áh, híresebb vagyok, mint gondoltam – nevetett fel Neil. Hátrább lépett és visszaült a székére.

Ahogy Adam felé pillantottam, láttam, hogy tele van mindenféle ajándékkal az ágya mellett levő asztal. Biztos a rajongók hozták be.

-         Hát, csatlakozzatok hozzánk és várjuk együtt! – lépett elő Eber is – Gondolom, nem kell bemutatkoznom nektek.

-         Neeem… - húztam el a szót mosolyogva. Erre mit lehet válaszolni? – Én Ági vagyok! – és azzal kinyújtottam a kezem.

Eber megrázta a kezem és felvett egy széles mosolyt. Adam a mosolyát egyértelműen az apjától örökölte.

-         Én, pedig Anita vagyok! – mutatkozott be a tesóm. Sauli ekkor gyilkos pillantást vetett felénk, amit én kaptam el. Talán Ad anyuja is látta azt a tekintetet, és ezért mondta a következőt:

-         Nem kértek egy kávét? Lent van egy büfé, na?

-         Én kérek! – mondta egyszerre Neil és Eber. Apja-fia.

-         Sauli, te? – kérdezte Leila. Nem mintha az előbb nem neki szánta volna a kérdést…

-         Nem, köszi. – mosolygott Sauli egy pillanatra. Aztán megint mérgesen nézett rám. Biztos összerakta a fejében a képet: miattunk ütötték el a szerelmét. Jaj. Ha a helyében lennék, én is nagyon mérges lennék.

Majd Leila felénk pillantott és mielőtt minket kérdezett volna, Anita rávágta:

-         Nem kérünk, köszönjük.

A Lambert család kisétált a szobából. Itt maradtunk Sauli-val… Extra jaj!

    - Szóval i vagytok Adam barátai. – Sauli végigmért minket – Sokat mesélt rólatok. Amíg kómába nem esett…

    - Sajnálom! – törtem meg - Az egész az én hibám! Ne haragudj, Sauli!

Majd Sauli hirtelen kedves, mosolygós arckifejezést vett fel. És átölelt. Most mi van?!

-         Semmi baj… - szorított magához Sauli. Egyre jobban összezavarodom. – Csak tudod, szeretem!

Tudom. Mi is. – de Sauli olyan erősen magához húzott, hogy nem bírtam megszólalni. Így nem mondtam semmit. Talán nem is volt baj, mert ekkor egy halk nyögés hallatszódott…

11. fejezet - Kórházban

Csend. A kórházi folyosó egy kihalt helyiségre emlékeztet. Hófehér csempe, fehér falakkal… Kényelmetlen székek. Egy kávéautomata a lift mellett. Senki a láthatáron. Az összes orvos a műtőben. Adam…

Ági a kezem szorítja még most is. A baleset óta. A kocsiba is kézen fogva szálltunk be. Azt a kurva vezetőt én megölöm! Kiverem belőle a szart is!! A zebrán mentünk, miért nem bírt lefékezni?! Talán csúszott az út… De akkor is! Mi miért nem tudtunk időben átérni a túloldalra? Vagy miért nem voltunk figyelmesebbek?

Annyi megválaszolatlan kérdés kavarog a fejemben. És az idő mintha ólomlábakon vánszorogna. Minden másodperc egy percnek tűnik. Fogalmam sincs, mióta várhatunk itt.

A csendet Ágim szakította meg:

- Cold as ice… - a Better Than I Know Myself első sora. Szokásához híven énekelt mikor ideges volt. Valószínűleg tőlem is idegesebb. Bár utálom a nyávogását hallgatni, most mégsem csittegem le, hanem folytatom a dalt.

- And more bitter than a December…

Tovább nem ment. Ági sem tudta folytatni. A várakozás kikészít. Meghalok. Meghalnék. Ha az életem árán is, de megmenthetném Ad-et, megtenném. Simán. De sajnos ez nem így megy. Nem áldozhatom fel magam mások életéért. Akkor még anya is élne…

Bárcsak léteznének csodák. Bárcsak kijönne egy nővér abból a szobából, és azt mondaná, minden rendben van. Bárcsak…

Az egyik nővér kilépett az ajtón, ikerpárom már fel is pattant a helyéről.

-         Mondja, ugye életben marad!

-         Nyugalom lányok, mindent megteszünk, amit lehet – felelte a nővérke. Nagyon nyugodtnak látszik, Ágival ellentétben.

-         De jól van?! – emelte meg testvérem a hangját.

-         Maradj csendben, kérlek. Adam nincs életveszélyben.

Nagy kő esett le a szívemről. Hallottam, koppant! Na, megint humoromnál vagyok, ez egy jó jel. A nővérhez fordultam.

-         Nem tudná megmondani, hogy az a férfi, aki elütötte Adam-et, ő milyen büntetést kap? Börtönbe megy, igaz?

-         Sajnálom, én nem ügyvéd vagyok, csak egy kórházi alkalmazott. – mondta fájó mosollyal a nővér.

Egyébként fiatalnak tűnik, huszonévesnek. Fura érzés magázni. Ezt Ági is biztos megfigyelte és elkezdett ezen agyalni, mert rám majd a nővérre pillantott.

-         Nem tegezhetnélek? – kérdezte halkan Ági.

Amilyen békés hangnemre váltott most, olyan feldúltnak látszott percekkel ezelőtt.

-         Jaj dehogynem! Csak 24 vagyok…

-         Mi meg 15 évesek – felelte mosolygósan a tesóm. Mintha új barátra talált volna egy nővérkében, akit most lát életében először. Én csak bámulok. Ági most kajakra összehaverkodik egy nővérkével… Hát legyen!

A nővér az ezt követő fél órácskában elárulta, hogy Natalie a neve és hogy Új-Mexikóban született, aztán jött ide… Mesélt kicsit a szüleiről, a férjéről és a kisfiáról. Majd Adam-mel ellentétben, akivel még egyszer sem beszélgettünk a szülőkről, Natalie megkérdezte:

- Jönnek értetek a szüleitek, vagy hazavigyelek titeket? – kedves tőle, hogy kérdi, mégis fáj. Utálok a szüleimről beszélni, azt hiszem érthető miért. Ági nyelt egy hatalmasat és válaszolt.

- Nekünk nincsenek szüleink. – láttam, ahogy a nővérke szemei kikerekednek, és fájdalmasan elhúzza a száját. Ez az, amit empátiának hívunk. Átérezni más fájdalmát.

Az osztályból ezalatt az öt hét alatt sem kerültünk közel senkihez. Legalábbis én biztosan nem. De Ági sem, hiszen mindig együtt lógunk. Kézen fogva járunk az iskolában is, mint a jó testvérek. Épp úgy, mint azon a zebrán…

Szóval az osztálytársak sem tudják ezt a szülős dolgot. Nekem nem kell a sajnálatuk. Nem hiszem, hogy befogadnának. Marc a kis incidensünk óta alig szól hozzám, szerintem fél tőlem. A többiek se beszélnek velem, így Ágival sem igazán. Nyilván azt hiszik, semmin nem mentünk még keresztül… Idióták.

10. fejezet - Baleset

Öt hét telt el azóta a szombat óta. Életünk legemlékezetesebb napja volt. Adam olyan közvetlen volt… Minden hétvégén találkoztunk a Stream parkban. És most megint odatartok Anitával. Annyira várom!

Jogos, hogy ködös, szürke az idő, hiszen már október közepe van. Ilyenkor már kell reggelente egy vékony kabát, vagy egy pulcsi, ami véd a széltől. Már nem tűz annyira a Nap, persze, Magyarország őszeitől még így is sokkal melegebb van. Szeretem San Diego-t. Adam is szerette, és így az évek után is imád visszatérni. És pár percen belül ismét találkozunk vele. Olyan hihetetlen. Hogy én a híres, elérhetetlen Adam Lambert barátja vagyok? Ettől a gondolattól is megbolondulok, jó értelemben. Adam-től is megbolondulok, egyre jobban megismerem és megszeretem. Mint embert. Ő mindig mosolyogva fogad minket, őszintén mesél… Ugyan kinek kéne pasi, ha ismeri Adam-et? Tőle jobb fiú nincs is a világon.

A köd még ma délelőtt sem szállt fel, plusz tegnap esett is az eső, tehát nedvesek az utak és csúszik minden. Remélem, Ad-nek nem esik baja…

Ahogy a Stream utcába érünk, mintha már látnám magam előtt a jelenetet: Anitával átfutunk az úton és átöleljük Adam-et. Oh, csodásan hangzik. Ez a kép felvillant a fejemben, miközben már majdnem ott is voltunk a Stream parkban.

Adam a járda széléhez lépett, mi pedig szaladtunk is át a zebrán. A következő jelenet a másodperc töredéke alatt történt meg:

Anita a kezemet fogta, épp átmentünk a zebrán, ugrándozva. Egy jármű hangját hallottam. Oldalra pillantottam és már ott is volt egy kocsi. Anita megszorította a kezem, én visszaszorítottam. Közben láttam, hogy Adam lelép a járdaszegélyről, amitől egy méterre lehettünk… Adam megfogja a vállam és meglök minket. De nagyon erősen! Anitát magammal rántom és hátrálunk két nagy lépést. Ad viszont a lökés miatt előrelép egyet, és bár a kocsi lelassul… Bumm.

Még fel sem fogom, mi történik. A kocsi még csúszik két vagy három métert, Adam pedig… Elütötték!

Az ijedtségtől, a félelemtől leblokkolok. Csak állok és sírok. Sírni kezdtem, igen. Anita az autó felé indul, a sofőr közben kipattan. Könnyekkel telt szemekkel odalépek hozzájuk. A vezető kezei remegnek, kétségbe esve kapja elő a mobilját, hogy hívja a 911-et. Már tárcsáz is, majd megadja a címet és elhadarja az eseményeket.

Nem értem, Anita hogy a picsába nem esett kétségbe! Elnézést a szóért, de én itt pánikolok, bár tudom, nem ezt kéne tennem, amíg ő Adam pulzusát méri és beköti a vérző sebeit… Istenem, vért mondtam, mindjárt elájulok! Nem, Ági, nem lehet!

Odaléptem Ad-hez és próbáltam segíteni az ikremnek. Már amennyire sikerült. Adam lélegzik, hát persze, hogy lélegzik!! Nem hiszem el, hogy miattam ütötték el! Ha nem húzom magammal Anitát és jobban körülnézek mielőtt átmegyek az úttesten, most nem feküdne itt Adam! Véresen, sebesülten…

Kiértek a mentők, Adam-et kórházba szállították. San Diego legjobb kórházába, a St. Avantgarde kórházba. Sajnos, mi nem mehettünk vele. Viszont ez az idióta sofőr elvisz minket a kórházba. Mert ő úgy érzi, ez kötelessége… Most! Csak addig el ne üssön még valakit…

9. fejezet - Vidámpark

Nem vágom, hogy Adam mit lát bennünk. Két átlagos tinédzserlány, akik szemetet szednek. Mert, amikor találkoztunk vele, épp a hülye közmunkán izzadtunk. Mégis, az a hülye közmunka valóra váltotta az álmom. Ágiét is. Talán gyakrabban kéne megvernem srácokat… Haha. Hétfőn, a suliban, szájon csókolom Marc-ot hálám jeléül.  Ha ő nincs, talán sose talizunk Adam-mel. Na végre, ilyen a boldogság!

-         Adam, emlékszel még, hogyan találkoztatok Sauli-val? Erre mindig is kíváncsi voltam – kérdezte mosolyogva a tesóm.

-         Tudjátok, picit furán érzem most magam. Alig ismerlek titeket, mégis úgy érzem, mintha ezer éve a barátaim lennétek. És a riportereknek nem szeretek túl sokat beszélni a magánéletemről, de nektek szívesen mesélek. Szóval Sauli-t az egyik koncertem utáni afterpartyn ismertem meg. Nagyon édes volt. Utána találkoztunk újra, majd egyre többet beszélgettünk… A szülinapi bulimra is meghívtam. És az óta is imádjuk egymást! – Ad rám pillantott. Biztos azt várja, nekem mi a véleményem.

-         Aranyosak vagytok együtt. – feleltem – Lehet nekem is egy kérdésem? – mondtam félénken.

-         Oh nyugodtan. Ne féljetek már! – mondta Adam és közben vett három jegyet a hullámvasútra. Remélem, Ági nem fog hányni. Elég gyenge a gyomra…

-         Szóval… - vettem egy mély levegőt és beszálltam a hullámvasút egyik kocsijába – milyen Tommy-val smárolni?

Adam felnevetett. Irtó hangosan. Kínosan érzem most magam… Jaj.

-         Ez vicces volt, ilyen jó kérdést még sose kaptam! - Adam még mindig kuncogott. Közben elindították a járatot. – Jól csókol, ha erre vagy kíváncsi. De az csak ilye testi izé volt, amit a közönség imádott.

-         Öm, értem. – válaszoltam. Igazából nem tudom, milyen válaszra számítottam de ez megteszi.

Utána csak úgy szórakoztunk és meg kell, hogy valljam, ez a hullámvasút kurva jó! Erre nincs jobb szó! És az egész nap csodálatos. A sikítozásunk miatt elment a hangunk. Ágié is. Adam-nek bezzeg nem. Még csak be se rekedt. Mintha a hangját a vidámparkok látogatása során edzette volna meg. Haha. A vattacukor és Adam kedvessége azonban nem is hagyott megszólalni. Tömtem a pofám a ragacsos, finom édességgel, amit annyira imádok. Oly szép az élet…

Egy óra hülyülés után kezdem megismerni Adam-et. Nagyon hasonlít arra az emberre, akit a címlapok és az interjúk mutatnak.

Majd jött a nap legrosszabb része. A búcsú. Ne! Kisétáltunk a vidámpark kapuján. Volt egy pár ember, aki autogramot kért Ad-től. Ez természetes.

-         Holnap reggel találkozunk, ugye? – kérdezte ikerpárom félénken.

-         Még szép! Mehetünk takarítani! – nevetett Adam. Nekem is nevetnem kellett.

-         Király. Viszlát! - feleltem.

Adam magához szorított minket. Még így, több ölelés után is belevörösödtem.

8. fejezet - Hazaút

Ahogy kisétáltunk a fagyizóból, egyre felszabadultabbnak éreztem magam. Kezdtem elhinni, hogy ez a valóság, nem csak egy csacska álom. Bár kicsit mégis olyan ez, mintha álmodnék. Itt van az általam két legjobban szeretett ember, szépen süt a nap… De mint minden álom, ez is egyszer véget kell, hogy érjen. És megint elbambultam. Itt van mellettem a világ leghíresebb, legőszintébb és legjobb embere, én meg ilyen hülyeségeken rágódom.

-         Adam, kaphatnánk egy autogramot? – szólalt meg hirtelen Anita.

-         Persze! – mosolygott Ad. – És hova szeretnétek az autogramot?

-         Nagy kérés lenne, ha haza kísérnél minket? Nem lakunk messze. Akkor aláírhatnád valamelyik rajzom! És Ágiét is. Ugye tesó? – Anita belém bökött és meg reflexből rávágtam:

-         Mi?!

Mindketten felnevettek. Ez de kínos…         

-         Min gondolkodsz, Ági? – kérdezte barátságosan Ad.

-         Áh, csak azon, hogy ez hihetetlen… Mármint mindig is arról álmodtam, hogy találkozok veled, és most tessék! Eltöltöttünk veled már majdnem egy órát.

-         Annyira szeretem a rajongóim! – Adam átkarolt minket. Jól esett. A kezét a vállunkra tette és úgy mentünk tovább. Végül is csak húsz centivel magasabb…

És már a házunknál is voltunk. Láttam, Joshua az ablakból kukucskált ki, hogy ki jött velünk haza. Szerintem, nem hisz a szemének.

Bementünk a kapun, majd a házba. Joshua kerek szemekkel bámult Ad-re.

-         Szia! – mondta Adam. Biztosan látja, hogy Josh megszeppent. Bár nyolcadikos, szóval nem értem miért. Talán csak nem hisz a szemének.

-         Helló… - nyögi ki végül az unokatesóm – Hát te?

-         Én autogramot adok a nővéreidnek. – nevetett Adam. Nem tudja, hogy Joshua nem a kisöcsénk… Mindegy is. – Szóval lányok, hol vannak azok a rajzok?

-         A szobánkban. Az emeleten. – feleltem.

-         Remek!

Felmentünk a lépcsőn és Adam belépett a szobánkba. A fala kék, tele van rajzokkal. Az én ágyam fölött az Adam-es rajzok, festmények, poszterek sorakoznak, Anitáé fölött, pedig a Tommy-t ábrázoló alkotások. Imádja Tommy-t.

-         Asztaaaaaaa… - Adam az én műveimet nézte. Vannak egészen régiek és újak is. Sikerült megmenteni ugyanis a régi rajzokat. Azért a háború mégse tett mindent tönkre… - Ezeket te csináltad? – felém nézett.

-         Igen. – mondtam totál vörösen – Tetszenek?

-         Nagyon! – Adam úgy mondta ezt a választ, mintha teljesen felpörgött volna a rajzom látványától - Levehetem az egyiket?

-         Persze – feleltem. Közben Anita mögém lépett és megfogta a vállaim. Biztos azért, hogy el ne ájuljak. Ha pedig mégis, ő majd megfog.

Adam levette az egyik kedvencemet. Színes rajz, egy American Music Awards 2009-es előadásán készült képet ábrázol.

Adam előhúzott egy alkoholos filcet a zsebéből és aláírta. Uram atyám! Az én rajzom!  Majd rányomta a kupakot a tollra és zsebre vágta. A rajzot pedig a kezembe nyomta.

-         Köszönöm. – mondtam. El sem hiszem, és most jól jött, hogy Anita fogta a vállam, mert éreztem, ahogy a lábaimból elszáll az erő. Ezt nem csak a szerelemnél lehet érezni?

Ad Anitám felé fordult és megdicsérte a rajzait. Közben gyorsan odaszóltam, hogy hozok valami üdítőt és lefutottam az emeletről. Remélem, van itthon kóla. A kólát mindenki szereti, nem? Azzal nem lehet mellényúlni. Benéztem a hűtőbe, van kóla. Király! Gyorsan töltöttem három pohárba és valahogy, fogalmam sincs hogyan, de sikerült felvinnem három kólával teli poharat két kézben és még csak ki se borítottam!

Megittuk őket.

-         Azt hiszem, vissza kéne mennem közmunkára… - mondta sóhajtva Ad.

-         Nekünk is… - felelte ikerpárom.

-         Vagy inkább hagyjuk holnapra…? – vetettem fel az ötletet.

-         Benne vagyok! – oh, Adam benne van! – Meddig vagytok közmunkára ítélve? És miért, csajszik? – imádom, mikor csajsziknak vagy lányoknak szólít minket.

-         Kilenc hét – válaszoltam vigyorogva.

-         Komolyan? Én tizennyolcra… Ez így nem fair! – Ad most valami irtó aranyos fejet vágott!!

-         Majd segítünk! – kacsintott Anita.

-         Sauli is ezt mondta és nincs itt…

-         Mert? Hol van? – mondtam csodálkozva. De tényleg, ha Adam és Sauli együtt buliztak, akkor hogy-hogy Sauli nincs itt?

-         Beteg lett. Szegénykém. Én, pedig ha már itt vagyok, meglátogatom apám. Ezért kértem ide a közmunkát. Meg azért is hogy ne Los Angeles utcáin dolgozzak… De legszívesebben a babámat ápolgatnám. – jaj, Adam. Ez nagyon édes volt!

-         Értjük… Akkor most mit csináljunk? – drága Anitám, ez egy jó kérdés.

-         Rég voltam már gyerek, nem jönnétek el velem a vidámparkba?

-         Dehogynem! – vágtam rá. Ez a nap egyre szebb. Tökéletes.