21. fejezet - Nagy hír

Leszálltunk. Újra Európában vagyok. Nem gondoltam volna, hogy még valaha is visszatérek ide. Finnország hideg. Oké, hogy már ősz van, ilyenkor Magyarországon is beköszöntöttek a hűvös esték… De ennyire sose volt hideg.

Fázom, legszívesebben megkérném Tommy-t, hogy öleljen át, azzal is melegítve, de ezt nem tehetem meg.

Adam úgy tűnik, kezd magához térni, viszont ezzel együtt a másnaposság jelei is jelentkeznek. Fáj a feje, szörnyen érzi magát. Most épp telefonál.

-         A St. Gotthard kórházba ment. Az apja állapota stabil. – közli Adam. 

-         És az hol van? – vágja rá Ági.

-         Nem mindegy?! – csattan fel Adam jó hangosan – Majd megyünk taxival…

-         Jól van… Csak kérdeztem… - magyarázta testvérem.

Mikor ikerpárom kimondta utolsó szavait, egy csapat lesifotós bukkant fel a semmiből. Beleböktem a mögöttem álló Adam-be.

-         Mi van már? – hökken meg. Azzal megfordul és észreveszi a fotósokat – Basszus.

Gyors léptekben szedjük a lábunkat, leintünk egy taxit és beszállunk. Húsz perc alatt odaérünk a kórházhoz. Szerencse, hogy Tommy váltott eurót, különben nehéz lett volna fizetni.       

Nem sokkal később már Sauli apjának szobájában voltunk.

-         Babám! – kiáltotta Adam és Sauli-t karjai közé zárta – Jól vagytok?

-         Apa jobban van – pillantott apjára, akiből apró csövek lógtak ki.

Adam Sauli apjához lépett. Tommy, Ági és én az ajtóban álltunk, onnan figyeltük a jelenetet.

-         Elnézést! – mondta egy orvos finnül. Ezt a szót és még pár finn kifejezést ismerek, megértem őket. Mind az ikerpáromtól. Egy időben finnül tanult. Nem ragadt rám sok minden.

A doktor belépett az ajtón.

Sauli apjához fordult és halkan mondott neki valamit. Nyilván a vizsgálatai eredményét. Mr. Koskinen szája mozdulatlanná vált, szemei kikerekedtek. Sauli kérdezett tőle valamit, amire apja szomorúan válaszolt.

Sauli nyögött egyet, mást nem tudott reagálni. Viszont az apja még mindig finnül beszélt, így egy szót sem értettem.

-         Kicsim, mi az…? – kérdezte Ad.

Sauli könnyekben tört ki. Pár perc bőgés után, hüppögve, de kinyögte:

-         Apa rákos. Legfeljebb egy hete van.

Nem akartam hinni füleimnek. Ilyenkor kívánom azt, bárcsak ne tudnék angolul.

Sauli újabb tízpercnyi bőgés után hozzátette:

-         Csecsemőmirigyrák. Gyógyíthatatlan. Egy hét.

Éreztem, ahogy könnyekkel telnek meg szemeim.