22. fejezet - Hol lehet?

Nedvessé váltak szempilláim, hatalmas könnycseppek gördültek végig az arcomon. A szám tátva maradt, meglepettségemben csak annyit tudtam tenni, hogy erősen megszorítottam Anita kezét. Visszaszorított.

-         Üh – nyögött fel Adam, valami vigasztalót akarhatott mondani, de ez nem jött össze. A torkán akadtak a szavak.

Átölelte Sauli apukáját, majd kedvesét is. Látva, mennyire összeroppantunk a hír hallatán, Adam odalépett hozzánk és minket is átkarolt. Testéből csak úgy sugárzik a hő, hallom, ahogy a szíve kalapál. Irtó hevesen.

-         Tommy, kijönnél velem? Egy kávéra, kérlek. – tette fel a kérdést Ad.

-         Persze.

Az agyam viszonylag gyorsan reagált, így megértettem: ilyenkor az egyetlen dolog, amit tehetünk, ha a beteget a családjával hagyjuk.

Kimentünk a folyosóra, mind a négyen.

Az egyik pillanatban még síri csend volt, a következőben meg már Adam verte a falat. Könnyekben tört ki. Egy hatalmasat be is húzott az addig őt megtámasztó falnak. A festék rögtön lepergett, Ad pedig az ujjait fájlalta.

-         Ne! – kiáltottam. Egy pillanatig talán arra vártam, hogy Natalie, a nővérke felbukkanjon, és ránk szóljon, hogy ne csináljunk bajt. De ez most Finnország, nem San Diego. Helsinkiben mintha a levegő is más lenne…

Natalie helyett tehát egy finn nővér szaladt ki az egyik szobából. Egy gyors letolás után le is lépett. Adam-et egy székre ültettük, próbáltuk megvigasztalni.

Nem ment. Igazából nem értem, Adam miért ilyen bánatos. Okéjó, szereti Sauli családját meg minden de… Azzal hogy összeomlik, nem segít. Így nem tud támaszt nyújtani a szerelmének.

-         Adam, nyugodj meg kérlek! Maradj erős! – mondtam és a kezem a vállára tettem.

-         Hagyj békén! – csattant fel.

-         Hé, moderáld már magad! – szólt rá Anita – Mind szeretünk, szóval ne bánj így velünk. Melletted maradunk! – nyújtott egy reménnyel teli mosolyt tesókám.

-         Ne haragudj… - fordult felém Adam, és egy puszi nyomott az arcomra. A hasam görcsbe állt, kezeim remegni kezdtek.

Lassan felnéztem Ad-re és csak annyit válaszoltam:

-         Tudom, milyen elveszíteni valakit, aki fontos neked.

Megölelt. Oldalra pillantottam, Tommy és Anita figyeltek minket. Halványan ugyan, de mosolyogtak.

Az idő eltelt, még mindig a váróban voltunk. Sauli családja betoppant, nyilván bejöttek már, csak hazamentek a cuccokért, vagy tudom is én.

Megtudták a hírt, este 8-kor, pedig hazamentek. Sauli is kijött velük természetesen, lejárt a látogatási idő.

-         Srácok, szeretnék egyedül lenni kicsit. Adam, tudod, hol a lakásunk, ott is talizhatunk majd, vagy majd később megbeszéljük. Csak sétálok picit, kiszellőztetem a fejem. – mondta Sauli.

-         Oké, kicsim. Szeretlek!

-         Én is téged – és Sauli homlokon csókolta kedvesét.

Kivettünk egy hotelszobát valahol a közelben. Adam beszélt Saulival, hogy majd jöjjön oda. Vártunk egész éjjel.

Sauli azonban nem jelentkezett. Hol lehet?