26. fejezet - Újratöltve

-         Jó éjszakát nektek is! – válaszoltam Anitának, majd becsuktam az ajtót.

Adam a franciaágy jobb oldalán fekszik. Hanyatt.

-         Figyelj, beszélgessünk kicsit? – vetem be pszihológus képességeimet. Adam-nek láthatóan szüksége van egy kiadós társalgásra.

-         Ugyan minek…? – mondta undokul – De azért köszi, hogy próbálsz segíteni.

-         Hisz’ barátok vagyunk! – mosolyodtam el. Közben Adam felült az ágyban.

-         Gyere, kapsz tőlem egy ölelést – felelte egy széles mosollyal.

Odaléptem hozzá, leültem mellé és megölelt. Nagyon szorosan. Mintha el se akarna engedni. Amit én egyáltalán nem bánok. Ellenkezőleg. Ha Adam emlékezne arra a csókra, ami a repülőtéren csattant el kettőnk közt, most biztos, hogy nem ölelne így magához.

-         Szeretlek, Adam… - csúszik ki a számon.

-         Én is téged. – mondja. Kár, hogy én nem csak barátilag… ő csak úgy gondlja.

Akaratlanul is megbánt ezzel, így egy könnycsepp gördül le az arcomon. Fejem még mindig a vállán tartom, így nem vesz észre semmit se.

Bele kell törődnöm, ő sose lesz és nem s lehet az enyém. Viszont barátként segíthetek rajta, támogathatom. Nagyszerű srác, megérdemli. Már csak az a probléma, hogy nem tudok rá barátként tekinteni. Mióta az eszemet tudom, vonzódom hozzá. Basszus, ő Adam Lambert, dögös!!! Még a bulin megígérte nekem Anita, hogy majd keres nekem egy fiút, akit szerethetek. Adam helyett. De mivel az óta itt vagyunk, ez még nem jött össze… Jaj.

-         Köszönöm, hogy itt vagytok nekem. Fogalmam sincs, mit csinálnék nélkületek. – suttogja a fülembe.

-         Kedves vagy – válaszolom.

Pár percig csak ölelkezünk, egy szót sem szólunk. Aztán gyengéden, lassan elengedem Ad-et és lefekszem az ágyra.

Az egész éjszakát végig beszélgettük. Adam elmondta, hogy mit jelent neki Sauli és az, hogy eltűnt. És hogy a testvéremnek talán igaza van abban, hogy Sauli hülyeséget tesz. Csak ő túlságosan szereti ahhoz, hogy ebbe igazán bele merjen gondolni. Ez édes.

-         Adam, ne aggódj! Addig nem hagyjuk el Finnországot, amíg nincs meg Sauli. És megtaláljuk hamarosan! – szorítottam meg Ad kezét.

-         Kösz a vigasztalást. Imádlak. – mondta halkan.

Ideje volt kimászni az ágyból. Miközben Adam a fürdőszobában készült, én felöltöztem és átgondoltam az itt tartózkodásunk következményeit. Ez a negyedik nap, hogy lógok a suliból, mert itt vagyok. Kata néném már biztos halálra aggódta magát, hogy hol lehetünk. A mobilunkat ugyanis mindketten otthon hagytuk. Biztos, imádkozik most is. A suliban, pedig nyilván kibeszélnek minket, ha már nem vagyunk ott. Vagy lehet, ezt alapból is megteszik… Mindegy. Megint nagyon elkalandoztak a gondolataim. Pont mikor felvenném a pólóm.

Szóval még mindig melltartóban állok, mikor Adam kinyit a fürdőből. Baszki.

-         Jaj bocs, azt hittem, kijöhetek! – röhögte.

Én hirtelen magam elé kaptam a felsőm, Ad-nek háttal álltam és felhúztam magamra azt az átkozott ruhadarabot.

-         Khm… - köszörültem meg a torkom – Nincs semmi baj.

-         Lemegyünk kajálni? – mondta egy kicsit jobb kedvvel.

-         Persze! – vágtam rá mosolyogva.

Anitáék már az ebédlőben ülnek, és finomabbnál finomabb kajákkal tömik a hasukat.

-         Jó reggelt! – szól kedvesen Tommy, ahogy leülünk az asztalhoz.

-         Nektek is! – mondom – Mizu? – oh, ez az általános, semmit érő kérdés…

-         Semmi. – vigyorogja ikerpárom. Oh, a mizuhoz tartozó gyönyörű válasz: semmi. Már el is felejtettem, hogy ez a két szavacska egymást követi.

-         Kajáljunk meg gyorsan aztán nyomás Sauli után! – mondja Ad lendületesen.

Na mi az, tán sikerült egy kis életet vernem belé a hosszú beszélgetésünk során? Ez az!

Akkor folytassuk a keresést, újratöltve!