30. fejezet - Búcsúcsók

-         Mi?! – toljuk ki a szót a szánkból mindhárman.

A füleim vagy csődöt mondtak, vagy a gondolkodódobozom romlott el. Egyszerűen nem vagyok képes feldolgozni, amit hallottam. Hogy a szerelmem ideköltözzön…? Ki van csukva! Soha többé nem láthatnám.

-    Miért? – érzem, saját tekintetem üressé változik, a távolba mered, ahogy kimondom ezt a szót. Nem kéne, hogy Adam legyen a fény az életemben. Mégis ő az!

-    Megbeszéltük Sauli-val, hogy rehabra kell járnia. Muszáj. Viszont ha elkezdi, mellette kéne lennem. És az több száz kilométer távolsággal nem megy. Szóval ideköltözöm. A várható időtartama két hónap ennek az egész procedúrának… Már haza se megyek. Majd csak Sauli-val együtt.

-    Akkor nem fogunk látni…? – kérdem alig hallhatóan. Anita és Tommy látszólag már bele is törődtek az egészbe. Csak én nem bírok lenyugodni.

- Majd felhívlak. Meg beszélhetünk Skype-on is. – mondja nyugtatásképp. Könnyes szemeim lecsukom, úgy ölelem magamhoz Adam-et.

- Nagyon fogsz hiányozni! – mondja Anita, majd mögém áll és miközben Ad-et megöleli, engem is magához szorít.

Tommy hiányzik már csak. Adam oldalához áll és rövid karjaival valahogy csak átkarol minket. Mint egy nagy, családi ölelés. Pár perc múltán elengedjük egymást.

-         Tommy, vid haza őket épségben, jó? – szakítja meg a csendet Ad remegő hangja. Alig bírja tartani magát a sírástól. Ez jól esik, ezek szerint a ragaszkodásom meghatotta.

-         Úgy lesz, ígérem. – feleli Tommy Joe – Akkor… mi megyünk is.

-         Szeretlek titeket! – mondja Adam.

Még visszafordultam, hogy utoljára lássam gyönyörű arcát. Szürkés szemei körött elmosódott a smink. Fájóan mosolyog. Ez az arckifejezés mintha azt sugallná: nem sokára találkozunk, ne aggódj!

Pár órával később már a repülőtéren jártunk. Tommy jegyeket váltott, mikor egy kéz magával rántott.

-         Úr isten! – sikítottam fel. A számra tette a kezét az illető, így nem tudtam tovább kiabálni.  

Most elrabolnak. Úr isten. Megerőszakolnak. Vagy nem is, megkínoznak, az rosszabb. Vagy melyik a rosszabb? Talán elrabolnak és váltságdíjat fognak értem követelni. De ki a franc fizetne értem? Most meghalok.

Inkább becsukom szemeim, egyszerűen nem merem őket kinyitni. De, ki kell nyitnom őket, tudnom kell, mi történik velem.

A reptér hátsó kapuja felé hurcolnak.

      -    Teszed le! – hallok egy erőteljes hangot.

Bumm. Leütötte az elrablóm. De ki a megmentőm?

-         Ági, ugye jól vagy? – kérdi.

Adam. Ez Adam. Másodjára is megmentett.

-         Adam!! – üvöltöm, úgy rohanok felé. A nyakába ugrom. Közben Tommy és testvérem is megjelenik. Nem tudok elhinni semmit se. Az egész másodpercek alatt történt.

Hullnak a könnyeim, hogy itt van Ad, hogy megint megmentette az életem, hogy magamhoz szoríthatom.

-         Te mit keresel itt? – teszi fel a kérdést Anita, csodálkozva. Én is ezt szerettem volna megkérdezni, csak még egyelőre nem tudok megszólalni.

-         El akartam búcsúzni rendesen is. Főleg Ágitól. Meg akarok köszönni egy csomó mindent…

-         És mit kerestél a hátsó bejáratnál? – vág közbe Tommy.

-         Híres vagyok. Haha. – vág fel – Félő, ha elöl jövök, már tényleg letámadnának a fotósok. Most még sapka meg semmi álca sincs rajtam, mint általában.

-         Köszönöm Adam!!! – mondom. Közben az őrök el is viszik azt a rohadékot. Ki tudja, mit csinált volna velem…

-         Kettesben hagynátok vele? – kérdi Adam és rám mutat. A legutóbb, pár órája, a kórházban mondta ezt, hogy kettesben hagynánk-e… Sauli-val. – Csak pár pillanatra.

Anita és Tommy bólintanak, majd elmennek. A hátsó ajtónál állunk még mindig.

-         Adam, annyira örülök, hogy itt vagy, nagyon fogsz hiányozni! – mondom őszintén.

-         Figyelj, a kórházban nem tudtam elmondani, de… Nagyon hálás vagyok neked. Mindig meghallgatsz és próbálsz segíteni. És mindezt tök önzetlenül. Nagyon jó barátom vagy és köszönök mindent. – mondja.

Most ezt álmodom, vagy tényleg Adam Lambert mondta ezt? Nekem? Nekem. Csak nekem! Most már tényleg én vagyok a világ legszerencsésebb embere.

-         Adam. Két hónap múlva találkozunk. Várom. – felelem és mélyen a szemeibe nézek.

-         Sauli-nak erről nem kell tudnia, megérdemled ezt. – válaszolja – de persze, csak ha nem tiltakozol ellene, és ez csak baráti.

Odahajol hozzám és egy puszit nyom ajkaimra. Nem az arcomra. A számra.

-         Tőlem neked. Búcsúcsók.

Elpirulva nézek a földre, a könnyeimmel küzdve…