29. fejezet - Párbeszédek

-         Na mi az? Mit szeretnél mondani, édes? – fordítja felém a fejét Tommy, ahogy magammal húzom a mosdó felé.

-         Mit gondolsz Sauli tettéről? – mondom komolyan.

-         Azt, hogy nem így kellet volna kezelnie a baját. De ez miért fontos?

-         Nem tudom, csak kíváncsi voltam a véleményedre. Eddig alig beszéltünk valamit…

-         Ne aggódj, sok időnk van még együtt!

-         De nem is ismersz… Mármint de, csak alig. Egyáltalán miért járunk? De ne érts félre, én szeretlek. Nagyon is. De én tudok is egy csomó dolgot rólad.

-         Mert neked ott a net, rám kereshetsz bármikor. Lesz még időnk, hogy jobban megismerjelek. Akár most. Ami pedig a járást illeti, azért, mert szerelek. Csak úgy beléd estem. Első látásra.

-         Ez aranyos – nyomok egy puszit a szájára.

A mosdóban állunk. Teljesen üres. Itt tényleg nem láthat meg senki sem. Egy paparazzótól se kell félnünk. Bár Finnországban mintha nem is léteznének.

Megcsókolom. Visszacsókol. A gondolat, hogy szere, pillangókat hasít a gyomromba.

-         Olyan hiányérzetem van… - vágok közbe – Mintha elfelejtettem volna valamit…

-         Hm? – szólal meg Tommyka, majd újabb csókot nyom a számra.

-         Ági!! – csattanok fel – Totál egyedül hagytuk!

-         Néha azt kívánom, bárcsak ne lenne itt…

-         Hogy mit mondtál?! – nem hiszek a fülemnek.

-         Kedves és aranyos, csak többet lehetnénk együtt, ha ő nem lenne itt.

-         Kurva jó! – üvöltöm – Ő az egyetlen családtagom, akit szeretek, ő volt ott mellettem a bajban! – ekkor belém hasít a felismerés, hogy most elárultam a titkom. Tommy se tudta, hogy a szüleink… már nem élnek. De azzal, hogy azt mondtam, a testvérem az egyetlen családtagom, akit szeretek, csak rájön, hogy azért ő az egyetlen, mert nincs másom. Vagy lehet, azt gondolja magában, hogy csak egy hisztis tini vagyok, és azért nem említem a szüleimet. Remélem, ezt hiszi.

-         Értem és ne haragudj… - válaszolja, mert látja, hogy megbántott.

-         Hagyjál békén! – azzal kiviharoztam a mellékhelyiségből.

Tudnám, hogy képes ilyet mondani… Odaértem a kórterem elé, Ági magányosan üldögélt.

-         Te visszajöttél? Mármint, ilyen hamar? – von kérdőre.

-         Aha… - sóhajtok – Összevesztünk.

-         Úr isten, min? – lepődik meg.

Elmeséltem mindent, Ági nem volt se meglepve, se megbántva. Csak türelmesen hallgatott, és már épp hozzá akart volna fűzni valamit, de Adam kilépett az ajtón.

-         Adam! – rohant oda hozzá.

-         Csajszik, lenne egy hírem, de Tommy-nak is tudnia kéne. Hol hagytátok? – kérdi Adam bohókásan.

-         Összevesztünk… - motyogom morcosan.

-         Min?

-         Az mindegy, most biztos, hisztizik ott egymagában. Idehívjam?

Ad bólintott, viszont Tommy-t oda se kellett hívni, már jött is.

-         Áh, szia Adam! Csak kijöttél! – mondja.

-         Haha, Tommy, fontos hírem van… Ideköltözök Finnországba.