32. fejezet - Skype-on

,,Más most ez, mert holnap máshogy lesz, kár, hogy nem mindig az elején látom ezt…” – énekelgetem halkan ezt az ősrégi DSP számot. Illik Anita és az én helyzetemre. Már megint mehetünk közmunkára. Adam és Sauli nem csinálják, szóval már biztos felkeresték őket ez ügyben. Viszont amilyen lusták, meg jelenleg van sajnos más dolguk is, már biztos, nem sajnálják a pénzt a bírság befizetésére, pláne uncsi szemétszedés helyett. Adam hiába gazdag, megfontolja, mire költi a pénzét.

-         Kész vagy? – kérdezi Anitám.

-         Aha – felelem lazán és leteszem a fekete szemceruzám. Nekem közmunkához is smink kell, na. – Tesó, mit szólnál, ha előbb beszélnénk Adam-mel? – vetem fel az ötletet és már be is kapcsolom a számítógépet. – Azt mondta, akármikor kereshetem.

-         Okéjó.

-         Oh, tudod, hogy imádom, ha ezt a szót mondod – kacagok. Nem tudom miért, de ez az én saját szavam. Olyan Ágis. Ez picit egoistán hangzott, de igaz.

Bejelentkeztünk Skype-on. Pár pillanattal később, pedig már Ad-del dumáltam. Előtte megkértem ikerpárom, hogy menjen már le vagy valahova máshova, csak hagyjon egyedül Adam-mel. Nem kell megmondanom, hogy miért, ő pontosan tudja ezt magától is…

-         Sziaaa! – vigyorgok a kamera felé.

-         Helló kislány, nem vagy fáradt? Én egy hosszabb repülőút után mindig a halálomon vagyok, úgy kifáraszt…

-         Ugyan, nekem meg se kottyan! – legyintek, és ezzel a mozdulattal majd’ leverem a kamerát. – Sauli?

-         Alszik. Olyan édesen húzza a lóbőrt. Egyébként jó, hogy e nem fáradsz le egy kis utazástól… Olyan fiatal vagy!

-         Mert te tán öreg vagy? – húzom fel a szemöldököm.

-         Harminc fölött? – hitetlenkedik – Vén trotty vagyok – röhög.

-         Leütlek! – nevetek.

-         Csak próbálj, legfeljebb a gépedet tudod megverni.

-         Milyen igaz…

Ekkor Anita nyit be.

-         Kata kérdi, kérsz-e inni. Amúgy, szia Adam!

-         Aha, kóla van? – és közben látom, Adam Anitának csápol a képernyőmön.

-         Asszem van.

-         Akkor azt kérek, köszi! – válaszolom.

Visszafordulok a géphez, Adam ezt mondja:

-         Olyan fura nekem, hogy a saját anyukátokat a keresztnevén szólítjátok. Én sose hívtam Leila-nak az enyém. Mindig is anya volt. Meg anyuci.

-         Anyuci? – röhögöm el magam.

-         Bizony. Képzeld, tíz éves koromig anyucinak szólítottam.

-         Ne mááár! – röhögésben török ki.

-         De! na! Nem röhög! – és ő is hangos hahotázásba kezd. – Szóval neked nem fura Katának szólítani?

-         Nem, mert ő… - megakad a hang a torkomon. Ha elmondom, hogy Kati csak a nagynéném, kiderül, hogy anyáék már… nincsenek. Azt, pedig nem akarom, hogy Adam megtudja. Akkor kíváncsi lenne, kifaggatna… Én meg nem akarok erről beszélni.

Sírni kezdek. Adam kérdése felidézte bennem a régi emlékeket. Annyira szerettem a szüleim, még most is szeretem őket. A gondolat, hogy soha többé nem láthatom őket, megijeszt. Szomorúsággal tölt el. Közben Anita feljön a szobába, egy pohár kólával és egy pohár vízzel a kezében. Meglátja könnyektől nedves arcom, és a kezét vigasztalóan a vállamra teszi. Hallom Adam ideges hangját, ahogy azt kérdezi: mi a baj? Miért sírsz?

Választ azonban nem adok.

-         Ad, mit mondtál neki legutoljára? – néz a kamerába ikerpárom.

-         Semmit! Vagyis… azt, hogy miért szólítja a keresztnevén az anyukátokat.

-         Mert ő nem az anyánk! – üvölti Anita. Azonnal összerakta a képet, hogy hiányzik anya. Nagyon.

Adam arcáról sugárzik a meglepődöttség. Egyre kevésbé sírok, talán megnyugszom hamar…

-         Elmagyarázok mindent… - sóhajt a testvérem, majd mesélésbe kezd.