33. fejezet - Beszélgetés

-         Ad, figyu, tudom, eddig nem mondtuk, de… a mi szüleink meghaltak. – kezdem, majd Ágira pillantok, aki arát kezeibe temeti – Idén nyáron történt az egész…

-         De… hogyan? – vág közbe Adam – Baleset? Gyilkosság? Betegség?

-         Nem. – szólal meg Ági – Rosszabb.

-         Csak nem a… annak az Európa-háborúnak az áldozatai? – hüledezik.

-         De. – hajtom le a fejem – Most már tudod az igazat. Kérlek, többet ne beszéljünk erről…

-         Ne haragudj. Ági, sajnálom – mondja – Ági, kérlek, nézz ide!

Testvérpárom a képernyőre mered, vörösek a szemei, a sminkje teljesen elkenődött.

-         Itt vagyok, Adam. – válaszolja megtörten – Te bocsáss meg inkább, amiért ilyen láma vagyok. Állandóan csak sírok…

-         Hülye vagy, nem láma. Remélem, tudod, hogy szeretlek. – mosolyodik el – Most megyek, Sauli nyöszörög, úgy tűnik, felébredt. Tényleg bocsássatok meg, majd… majd hívlak titeket!

-         Mi is megyünk. Szia! – felelem.

Kijelentkeztem.

-         Miért mondtad el? – kérdezi ikrem.

-         Miért hazudtunk eddig? Miért nem mondtuk el alapból…?

Persze, a választ magamtól is tudom. Ági ki nem állhatja, ha sajnálják. Én is ugyanígy vagyok ezzel. A választ meg sem várva mondom:

-         Én is utálom, ha sajnálnak. Megértelek. De Ad-nek tudnia kellett már… - azzal belekortyoltam a pohár vizembe.

-         Hogyhogy vizet iszol? – mereszti rám szemeit ikerpárom.

-         Kicsit rosszul vagyok… Túlélem.

-         Akkor biztos, hogy megyünk közmunkára?

-         Aha. Muszáj. Na gyerünk!

Feltápászkodtunk, a gyomromban mintha liftezne a kaja. Basszus, ez de szar. Valami biztosan megülte…

Kiértünk a Stream utcába.

Vagy azért, mert a kölyköket lefoglalja a suli (amit kétlek), vagy, mert egyre hidegebb van, de alig van szemét az úton. A park szinte patyolat tiszta. Ha ez így megy, talán elég lesz vasárnaponként kijönni.

-         Na, jobban vagy?

-         Igen köszi – felelem.

-         Biztos a friss levegő miatt!

-         Biztos. De akkor a miatt is lettem farkas éhes, ugye? – és a kezem a hasamra teszem.

-         Haha, Kata adott egy kis pénzt, menjünk be a McDonalds-ba! – javasolja tesókám.

-         Hát jó. Szerinted Tommy ráérne most? Elhívjam egyáltalán?

-         Igen! – és Ági egy ügyes mozdulattal már ki is kapta a kezemből a telóm.

Tárcsázza a számot és beleszól:

-         Szia Tommy! Ági vagyok Anita telefonjáról. Lenne kedved eljönni velünk a Mc Donalds-ba? – aztán ikrem öt percig csak aházott. Ennyit tudott csak hajtogatni.

Végül letette a készüléket, és azt mondta, Tommyka ideér húsz percen belül.

Az a húsz perc hamar eltelt, addig volt időm végiggondolni a veszekedésünket, ami a kórház mosdójában történt…

32. fejezet - Skype-on

,,Más most ez, mert holnap máshogy lesz, kár, hogy nem mindig az elején látom ezt…” – énekelgetem halkan ezt az ősrégi DSP számot. Illik Anita és az én helyzetemre. Már megint mehetünk közmunkára. Adam és Sauli nem csinálják, szóval már biztos felkeresték őket ez ügyben. Viszont amilyen lusták, meg jelenleg van sajnos más dolguk is, már biztos, nem sajnálják a pénzt a bírság befizetésére, pláne uncsi szemétszedés helyett. Adam hiába gazdag, megfontolja, mire költi a pénzét.

-         Kész vagy? – kérdezi Anitám.

-         Aha – felelem lazán és leteszem a fekete szemceruzám. Nekem közmunkához is smink kell, na. – Tesó, mit szólnál, ha előbb beszélnénk Adam-mel? – vetem fel az ötletet és már be is kapcsolom a számítógépet. – Azt mondta, akármikor kereshetem.

-         Okéjó.

-         Oh, tudod, hogy imádom, ha ezt a szót mondod – kacagok. Nem tudom miért, de ez az én saját szavam. Olyan Ágis. Ez picit egoistán hangzott, de igaz.

Bejelentkeztünk Skype-on. Pár pillanattal később, pedig már Ad-del dumáltam. Előtte megkértem ikerpárom, hogy menjen már le vagy valahova máshova, csak hagyjon egyedül Adam-mel. Nem kell megmondanom, hogy miért, ő pontosan tudja ezt magától is…

-         Sziaaa! – vigyorgok a kamera felé.

-         Helló kislány, nem vagy fáradt? Én egy hosszabb repülőút után mindig a halálomon vagyok, úgy kifáraszt…

-         Ugyan, nekem meg se kottyan! – legyintek, és ezzel a mozdulattal majd’ leverem a kamerát. – Sauli?

-         Alszik. Olyan édesen húzza a lóbőrt. Egyébként jó, hogy e nem fáradsz le egy kis utazástól… Olyan fiatal vagy!

-         Mert te tán öreg vagy? – húzom fel a szemöldököm.

-         Harminc fölött? – hitetlenkedik – Vén trotty vagyok – röhög.

-         Leütlek! – nevetek.

-         Csak próbálj, legfeljebb a gépedet tudod megverni.

-         Milyen igaz…

Ekkor Anita nyit be.

-         Kata kérdi, kérsz-e inni. Amúgy, szia Adam!

-         Aha, kóla van? – és közben látom, Adam Anitának csápol a képernyőmön.

-         Asszem van.

-         Akkor azt kérek, köszi! – válaszolom.

Visszafordulok a géphez, Adam ezt mondja:

-         Olyan fura nekem, hogy a saját anyukátokat a keresztnevén szólítjátok. Én sose hívtam Leila-nak az enyém. Mindig is anya volt. Meg anyuci.

-         Anyuci? – röhögöm el magam.

-         Bizony. Képzeld, tíz éves koromig anyucinak szólítottam.

-         Ne mááár! – röhögésben török ki.

-         De! na! Nem röhög! – és ő is hangos hahotázásba kezd. – Szóval neked nem fura Katának szólítani?

-         Nem, mert ő… - megakad a hang a torkomon. Ha elmondom, hogy Kati csak a nagynéném, kiderül, hogy anyáék már… nincsenek. Azt, pedig nem akarom, hogy Adam megtudja. Akkor kíváncsi lenne, kifaggatna… Én meg nem akarok erről beszélni.

Sírni kezdek. Adam kérdése felidézte bennem a régi emlékeket. Annyira szerettem a szüleim, még most is szeretem őket. A gondolat, hogy soha többé nem láthatom őket, megijeszt. Szomorúsággal tölt el. Közben Anita feljön a szobába, egy pohár kólával és egy pohár vízzel a kezében. Meglátja könnyektől nedves arcom, és a kezét vigasztalóan a vállamra teszi. Hallom Adam ideges hangját, ahogy azt kérdezi: mi a baj? Miért sírsz?

Választ azonban nem adok.

-         Ad, mit mondtál neki legutoljára? – néz a kamerába ikerpárom.

-         Semmit! Vagyis… azt, hogy miért szólítja a keresztnevén az anyukátokat.

-         Mert ő nem az anyánk! – üvölti Anita. Azonnal összerakta a képet, hogy hiányzik anya. Nagyon.

Adam arcáról sugárzik a meglepődöttség. Egyre kevésbé sírok, talán megnyugszom hamar…

-         Elmagyarázok mindent… - sóhajt a testvérem, majd mesélésbe kezd.

31. fejezet - Következmények

Fáradtnak érzem magam. Talán azért, mert múlt éjjel nem aludtam túl sokat. Khm, Tommykával volt programom… És örülnék, ha hamarosan megismételnénk. Olyan nehezek a pilláim, hogy mindjárt elalszok.

Elaludtam. A repülőút alatt. Végre kipihentem magam. Na akkor menjünk végre haza!

Tommy hazakísért bennünket, a kerítés előtt állunk épp. Nem akarok bemenni. Nem azért, mert akkor el kell búcsúznom Tommy-tól egy kis időre és… jaj, belehalnék. Ezt ironikusan gondoltam. Nem vagyok olyan nyálas, mint Ági. Azért nem akarok bemenni, mert szembe kell néznünk a következményekkel. Azt, pedig nagyon nem akarom.

-         Itt az elköszönés ideje – jelenem ki, ahogy Tommy-val szemben, kezeit fogva állok.

-         Hamarosan találkozunk. – feleli egy mosollyal. Puszit nyom a homlokomra.

Ikertesóm belép a kapun. Mintha hallanám, ahogy a lábait a földhöz veri, jó alaposan lenyomja a talpát, hogy ne járjon olyan gyorsan. Ő is fél Katáéktól. Na, de ami késik, nem múlik, nem halogathatjuk a hazatérést a végtelenségig.

-         Sziasztok… - mondja Ági szerényen, ahogy magunk mögött bezárja az ajtót. Egy pillanatra csend támad, úgy tűnik, nincs itthon senki. Talán még sincs olyan közel a vég. De ekkor…

-         Ági!!! Anita!!! – üvölti nénikénk. Vajon ezt most örömből vagy dühből mondja? Mindenesetre, felénk veszi lépteit és átkarol minket. – Szívem! – szól férjének – Joshua!! Gyertek ide!

Rokonaink leszaladnak az emeletről az előszobába.

-         Lányoook! – kiabálják a fiúk. Na mi az? Tán hiányoztunk nekik? Végül is, nem olyan rossz család ez. Szeretnek.

A hosszú, több percen át tartó ölelkezésnek vége szakadt, kaptunk puszikat és a sablonszövegeket: annyira hiányoztatok, végre hazajöttetek…

Ekkor jött a lényeg.

-         Anita, Ágica, gyerek a konyhába, jó? – mondja Kata – Főzök nektek kávét, közben megbeszéljük a dolgokat.

-         Mit szeretnél tudni? – vágom oda kissé flegmán.

-         Azt, hogy hol a fészkes fenében voltatok!

-         Öööö… az egy hosszú történet.

-         Nem baj, péntek van. Van időnk bőven.

-         Finnországban – mondta Ági.

-         Hogy hol?! – értetlenkedik nagynénénk.

Elmeséltünk neki mindent. A hívást, ami miatt Sauli-nak távoznia kellett Tommy bulijáról, azt, hogy üldözőbe vettük. Aztán kiderült hogy az apja gyógyíthatatlan beteg, majd meg is halt. Sauli eltűnt, de megtaláltuk, de bedrogozott és szörnyű állapotban volt… És ezért térhettünk haza. Mert már nem tudtunk kint mit csinálni. Adam, jogosan ott maradt vele. Mi pedig ideje volt, hogy hazatérjünk.

Kata csodálkozva bólogat. Haragja enyhült.

-         Tudjátok, mit? – vonta fel szemöldökét – Nem adok külön büntit. Folytassátok csak holnap a közmunkát! Hahaha.

30. fejezet - Búcsúcsók

-         Mi?! – toljuk ki a szót a szánkból mindhárman.

A füleim vagy csődöt mondtak, vagy a gondolkodódobozom romlott el. Egyszerűen nem vagyok képes feldolgozni, amit hallottam. Hogy a szerelmem ideköltözzön…? Ki van csukva! Soha többé nem láthatnám.

-    Miért? – érzem, saját tekintetem üressé változik, a távolba mered, ahogy kimondom ezt a szót. Nem kéne, hogy Adam legyen a fény az életemben. Mégis ő az!

-    Megbeszéltük Sauli-val, hogy rehabra kell járnia. Muszáj. Viszont ha elkezdi, mellette kéne lennem. És az több száz kilométer távolsággal nem megy. Szóval ideköltözöm. A várható időtartama két hónap ennek az egész procedúrának… Már haza se megyek. Majd csak Sauli-val együtt.

-    Akkor nem fogunk látni…? – kérdem alig hallhatóan. Anita és Tommy látszólag már bele is törődtek az egészbe. Csak én nem bírok lenyugodni.

- Majd felhívlak. Meg beszélhetünk Skype-on is. – mondja nyugtatásképp. Könnyes szemeim lecsukom, úgy ölelem magamhoz Adam-et.

- Nagyon fogsz hiányozni! – mondja Anita, majd mögém áll és miközben Ad-et megöleli, engem is magához szorít.

Tommy hiányzik már csak. Adam oldalához áll és rövid karjaival valahogy csak átkarol minket. Mint egy nagy, családi ölelés. Pár perc múltán elengedjük egymást.

-         Tommy, vid haza őket épségben, jó? – szakítja meg a csendet Ad remegő hangja. Alig bírja tartani magát a sírástól. Ez jól esik, ezek szerint a ragaszkodásom meghatotta.

-         Úgy lesz, ígérem. – feleli Tommy Joe – Akkor… mi megyünk is.

-         Szeretlek titeket! – mondja Adam.

Még visszafordultam, hogy utoljára lássam gyönyörű arcát. Szürkés szemei körött elmosódott a smink. Fájóan mosolyog. Ez az arckifejezés mintha azt sugallná: nem sokára találkozunk, ne aggódj!

Pár órával később már a repülőtéren jártunk. Tommy jegyeket váltott, mikor egy kéz magával rántott.

-         Úr isten! – sikítottam fel. A számra tette a kezét az illető, így nem tudtam tovább kiabálni.  

Most elrabolnak. Úr isten. Megerőszakolnak. Vagy nem is, megkínoznak, az rosszabb. Vagy melyik a rosszabb? Talán elrabolnak és váltságdíjat fognak értem követelni. De ki a franc fizetne értem? Most meghalok.

Inkább becsukom szemeim, egyszerűen nem merem őket kinyitni. De, ki kell nyitnom őket, tudnom kell, mi történik velem.

A reptér hátsó kapuja felé hurcolnak.

      -    Teszed le! – hallok egy erőteljes hangot.

Bumm. Leütötte az elrablóm. De ki a megmentőm?

-         Ági, ugye jól vagy? – kérdi.

Adam. Ez Adam. Másodjára is megmentett.

-         Adam!! – üvöltöm, úgy rohanok felé. A nyakába ugrom. Közben Tommy és testvérem is megjelenik. Nem tudok elhinni semmit se. Az egész másodpercek alatt történt.

Hullnak a könnyeim, hogy itt van Ad, hogy megint megmentette az életem, hogy magamhoz szoríthatom.

-         Te mit keresel itt? – teszi fel a kérdést Anita, csodálkozva. Én is ezt szerettem volna megkérdezni, csak még egyelőre nem tudok megszólalni.

-         El akartam búcsúzni rendesen is. Főleg Ágitól. Meg akarok köszönni egy csomó mindent…

-         És mit kerestél a hátsó bejáratnál? – vág közbe Tommy.

-         Híres vagyok. Haha. – vág fel – Félő, ha elöl jövök, már tényleg letámadnának a fotósok. Most még sapka meg semmi álca sincs rajtam, mint általában.

-         Köszönöm Adam!!! – mondom. Közben az őrök el is viszik azt a rohadékot. Ki tudja, mit csinált volna velem…

-         Kettesben hagynátok vele? – kérdi Adam és rám mutat. A legutóbb, pár órája, a kórházban mondta ezt, hogy kettesben hagynánk-e… Sauli-val. – Csak pár pillanatra.

Anita és Tommy bólintanak, majd elmennek. A hátsó ajtónál állunk még mindig.

-         Adam, annyira örülök, hogy itt vagy, nagyon fogsz hiányozni! – mondom őszintén.

-         Figyelj, a kórházban nem tudtam elmondani, de… Nagyon hálás vagyok neked. Mindig meghallgatsz és próbálsz segíteni. És mindezt tök önzetlenül. Nagyon jó barátom vagy és köszönök mindent. – mondja.

Most ezt álmodom, vagy tényleg Adam Lambert mondta ezt? Nekem? Nekem. Csak nekem! Most már tényleg én vagyok a világ legszerencsésebb embere.

-         Adam. Két hónap múlva találkozunk. Várom. – felelem és mélyen a szemeibe nézek.

-         Sauli-nak erről nem kell tudnia, megérdemled ezt. – válaszolja – de persze, csak ha nem tiltakozol ellene, és ez csak baráti.

Odahajol hozzám és egy puszit nyom ajkaimra. Nem az arcomra. A számra.

-         Tőlem neked. Búcsúcsók.

Elpirulva nézek a földre, a könnyeimmel küzdve…

29. fejezet - Párbeszédek

-         Na mi az? Mit szeretnél mondani, édes? – fordítja felém a fejét Tommy, ahogy magammal húzom a mosdó felé.

-         Mit gondolsz Sauli tettéről? – mondom komolyan.

-         Azt, hogy nem így kellet volna kezelnie a baját. De ez miért fontos?

-         Nem tudom, csak kíváncsi voltam a véleményedre. Eddig alig beszéltünk valamit…

-         Ne aggódj, sok időnk van még együtt!

-         De nem is ismersz… Mármint de, csak alig. Egyáltalán miért járunk? De ne érts félre, én szeretlek. Nagyon is. De én tudok is egy csomó dolgot rólad.

-         Mert neked ott a net, rám kereshetsz bármikor. Lesz még időnk, hogy jobban megismerjelek. Akár most. Ami pedig a járást illeti, azért, mert szerelek. Csak úgy beléd estem. Első látásra.

-         Ez aranyos – nyomok egy puszit a szájára.

A mosdóban állunk. Teljesen üres. Itt tényleg nem láthat meg senki sem. Egy paparazzótól se kell félnünk. Bár Finnországban mintha nem is léteznének.

Megcsókolom. Visszacsókol. A gondolat, hogy szere, pillangókat hasít a gyomromba.

-         Olyan hiányérzetem van… - vágok közbe – Mintha elfelejtettem volna valamit…

-         Hm? – szólal meg Tommyka, majd újabb csókot nyom a számra.

-         Ági!! – csattanok fel – Totál egyedül hagytuk!

-         Néha azt kívánom, bárcsak ne lenne itt…

-         Hogy mit mondtál?! – nem hiszek a fülemnek.

-         Kedves és aranyos, csak többet lehetnénk együtt, ha ő nem lenne itt.

-         Kurva jó! – üvöltöm – Ő az egyetlen családtagom, akit szeretek, ő volt ott mellettem a bajban! – ekkor belém hasít a felismerés, hogy most elárultam a titkom. Tommy se tudta, hogy a szüleink… már nem élnek. De azzal, hogy azt mondtam, a testvérem az egyetlen családtagom, akit szeretek, csak rájön, hogy azért ő az egyetlen, mert nincs másom. Vagy lehet, azt gondolja magában, hogy csak egy hisztis tini vagyok, és azért nem említem a szüleimet. Remélem, ezt hiszi.

-         Értem és ne haragudj… - válaszolja, mert látja, hogy megbántott.

-         Hagyjál békén! – azzal kiviharoztam a mellékhelyiségből.

Tudnám, hogy képes ilyet mondani… Odaértem a kórterem elé, Ági magányosan üldögélt.

-         Te visszajöttél? Mármint, ilyen hamar? – von kérdőre.

-         Aha… - sóhajtok – Összevesztünk.

-         Úr isten, min? – lepődik meg.

Elmeséltem mindent, Ági nem volt se meglepve, se megbántva. Csak türelmesen hallgatott, és már épp hozzá akart volna fűzni valamit, de Adam kilépett az ajtón.

-         Adam! – rohant oda hozzá.

-         Csajszik, lenne egy hírem, de Tommy-nak is tudnia kéne. Hol hagytátok? – kérdi Adam bohókásan.

-         Összevesztünk… - motyogom morcosan.

-         Min?

-         Az mindegy, most biztos, hisztizik ott egymagában. Idehívjam?

Ad bólintott, viszont Tommy-t oda se kellett hívni, már jött is.

-         Áh, szia Adam! Csak kijöttél! – mondja.

-         Haha, Tommy, fontos hírem van… Ideköltözök Finnországba.

28. fejezet - Helyzet

-         Doktor úr, mondja, mi van vele! – mondja Adam.

-         Kimostuk a gyomrát, de nem csak szájon át vett be drogokat…

-         Hogy mi?! – hökken meg Ad – Drogokat?!

-         Igen. Használt tűt is. A legtöbb mennyiséget depresszánsokból találtuk.

Adam-nek tátva maradt a szája. Ahogyan nekem is. Körbenéztem, Anitának és Tommy-nak is. Mi van?!

-         Na és jobban van? – szólal meg Tommy Joe komoly hangon.

-         Igen. Viszont attól tartok, drogfüggő lett.

-         Ilyen rövid idő alatt?! – hüledezek – Csak három nap!

-         Sajnos, a legfrissebb kutatások és vizsgálatok azt mutatják, hamarabb drogfüggővé lehet válni, mint ahogy azt régen hittük. Abban a három napban nagyon aktívan fogyasztotta őket. És nagyon sokfélét!! Ez is csak ront a helyzeten. Ha valaki minimum 48 órán át intenzívan fogyaszt drogokat, függővé válhat. Szerencse, hogy csak három nap volt, könnyen belehalhatott volna!    

Ad-nek könnyek szöknek a szemébe.

-         Most alszik? – kérdezte lehajtott fejjel.

-         Igen, még tart az altató hatása. Ha megbocsátanak, nekem most dolgom van… - feleli a doki, és távozik.

Sauli szobájának ajtójánál állunk. Adam elkezd sírni, a földre rogy. Ugyanez volt, mikor meghalt Sauli apja. Ad összeroppant és szörnyű volt úgy látni. Most is szörnyű. Megértem, hogy nem tud ezért haragudni a szerelmére. Nyilván azért használt kábítószert, mert elhunyt az édesapja… És így, Anita teóriája a drogokról csak beigazolódott. Sajnos.

-         Adam, ha felébred, beszélsz vele, jó? – kérdeztem vigasztalásképpen.

-         Jó… - szipogja.

Úgy két óra pátyolgatás után megnyugodott Adam. Összeszedte magát.

-         Bemegyünk? – vetette fel az énekes.

-         Be. – vágta rá Anita, majd óvatosan belökte Adam-et az ajtón.

Sauli épp akkor ébredezett. Adam odaszaladt hozzá és finoman megcsókolta.

-         Annyira aggódtunk érted, kicsim!! – mondja egy kis örömmel és egy kis szomorúsággal a hangjában.

-         Ne haragudj, édes. Szeretlek! – válaszolja Sauli. Nehézkesen, de felül az ágyban.

-         Én is téged! Nagyon megijedtünk ám. El tudod mesélni, hogy kezdődött az egész?

-         Azt hiszem, rémlik valami, de vannak filmszakadások a memóriámban. És tényleg sajnálom. Irtó nagy barom vagyok.

Adam a fejét rázza.

-         Aznap, mikor sétálni indultam, végig gondoltam mindent. Nem csak apával vagy a családommal kapcsolatban. Az egész életemmel. Szörnyen keveset lógtam az elmúlt tíz évben a szüleimmel, testvéreimmel. Mintha egy különleges emlékem se lenne. Egy különleges nap a memóriámban, egy se. Nem volt még álmom se, hogy teljesítsem… Van így értelme élni? Annyira szomorú lettem a gondolattól, hogy befordultam egy kis, poros utcácskába, sírni. Nem akartam, hogy minden szembejövő ember sírva lásson… a nagy részüket ismerem! Na, abban az átkozott utcában jött velem szembe egy fura alak. Megkínált valami színes bogyóval, én meg azt mondtam: miért ne? Bevettem és először nagyon bejött, amit éreztem. Aztán pár perc elteltével újra depis lettem és lelassult minden. Végül csak annyi rémlik, hogy rohantam a bankba, hogy a bankkártyámról kivegyem az összes pénzem kápéba… Aztán ti találtatok rám. Olyan szánalmas vagyok.

-         Dehogy vagy az! – szólal meg Anita.

Tudom, hogy ő igazából szánalmasnak tartja az egészet, de ezt nem fogja Sauli arcába mondani. Én viszont túl jól ismerem.

-         Szóval függővé váltál… - jelentem ki monoton hangon.

-         Ha az orvosok ezt mondták, biztosan… De nem szenvedek elvonási tünetekben. Azokat csak érezném, nem? – mondja Sauli.

-         Lehet, most is drogot csepegtetnek beléd. – szól közbe ikerpárom komoran. 

-         Marad a rehab. – feleli Tommy.

A válasz mindannyinktól egy sóhaj. Istenem…

     -   Srácok, egyedül hagynátok picit Sauli-val? – nyögi ki Adam.

     -   Ja, persze. – jön a válasz Anitától, aki kipaterol minket a kórteremből. – Hagyjuk őket kettesben. – kacsint felém testvérkém. Majd megfogja Tommy Joe kezét és elhúzza a mosdó felé.

27. fejezet - Sauli

Ma Helsinki északi részét kutatjuk át. Fogalmam sincs, az az idióta milyen messzire juthatott el. Ági nagyon parázik miatta. Adam meg pláne.

Már dél lehet, mert nagyon hangosan korog a hasam. Gondolom, nem soká tartunk is egy rövid pihenőt, hogy megebédeljünk. Legalább három órája megállás nélkül keresünk.

-         Tudom, nincs sok esély rá, de térjünk be ebbe a kis utcába! – vetem fel az ötletet.

-         Egyedül ne menj! – szól rám Tommy – Majd én megyek elöl! – hát nem édes?

Adam és ikerpárom is felénk veszik az irányt, követnek minket. Egy sikátorhoz hasonlít ez a hely. Sötét és tele van szeméttel. Az egyik pillanatban csak a patkányok halk cincogását hallom, a másikban már egy éles sikítást.

-         Áááááh! – hagyja el a fülsüketítő hang Ági száját.

-         Mi az?! – fordulunk a zaj irányába mindhárman.

-         Itt van!! – kiabálja.

Nem láttam el odáig, mert egy óriási szemetes pont kitakarta a testvéremet megrémisztő látványt. Odafutottam.

Sauli az.

Megtaláltuk.

-         Sauli!! – üvöltjük Ad-del és Tommy-val.

Már magunkhoz szorítanánk – nem számít, hogy egy koszos és büdös kuka mellett ül a földön az izzadt ruhájában -, mikor észrevesszük, valami nincs rendben vele. Nem az, ahogyan kinéz. Borostás, már-már apróbb szakállt növesztett… De ez nem lényeg. Szörnyű az állapota. Alig vesz levegőt, a szája nyálas és mintha hányt is volna. De nem kaját, hanem vért!

-         Mi a faszra vártok?! Hívjátok már a mentőt!! – ordítja Adam.

Tommy felhívja őket, azt mondják, 3-4 perc és ideérnek.

-         Édesem, ugye jól vagy? Mondd, hogy jól vagy!! Mondd! – üvölti Ad hisztérikusan.

Sauli válasza egy halk nyöszörgés. Adam magához öleli, majd óvatosan felemeli. Közben a mentősök is kiérnek, Sauli-t hordágyra teszik. Adam vele tart.

A legközelebbi kórház a Jephensen klinika. Tommy taxit hív, tíz perc alatt odaérünk. A szemem hozzászokott a sötétséghez, az óriás háztömbök közötti fényhiányos sikátor miatt, így a napfényben fürdő utca képe szörnyen szúrja. Hunyorgok. Tommy egyből észreveszi, és nevetni kezd. Ágira pillantok, aki nagyon elkeseredettnek és ijedtnek tűnik. Láthatóan nem viseli jól, hogy Tommy Joe egy ilyen helyzetben így röhög. Belebökök Tommy-ba.

     -     Mi van?! – kérdezi felháborodva.

     -     Fizesd ki a taxist! – vágom hozzá. Bár a bökés célja az lett volna, hogy befejezze a nevetést, pont kapóra jött a fizetős duma.

Kifizette.

Kiszálltunk, befutottunk az óriási épületbe. Hatalmas, gömb alakú váróba léptünk be. Adam az üdítőautomata mellé telepedett le. Oh, hogy ilyen szaros üdítőautomata mindenhova kell! Bár, most, hogy ránézek, szomjas is lettem…

-         Na mit mondtak, Ad? – teszi fel a kérdést Tommyka.

-         Semmit. Most mérik fel az állapotát, kapja az infúziót…

-         Nem mondtak semmit arról, hogy mikorra tudható meg az állapota? – mondja Ági.

-         Nem!! – tör ki Adam. Basszus, már megint pont a tesóm bántja? Már elég egy csúnya pillantást rávetnem, ő tudja, hogy átlépte a határt. Azért két hónapja még nem gondoltam volna, hogy valaha is elégedetlen leszek a nagy Adam Lambert-tel. Vagy hogy egy pisis tizenöt évesként ráparancsolok majd… - Ne haragudj… - teszi hozzá.

Ági fájó pillantást vet rá, aztán elfordítja a fejét. A fali óra felé, ami amúgy hatalmas.

Elkezdünk várakozni…