18. fejezet - Váratlan hívás

-         Anita, menjünk vissza a konyhába és vegyük rá Adam-et, hogy megkeresse Sauli-t. – javasoltam.

-         Persze, ez jó ötlet! – mondta ikrem és még ironikusabb hangon folytatta – Indíts egy részeg szupersztárt egyedül a párja után! Mondd, te is berúgtál?

Testvérem nagy, zöld szemeivel meredt rám. A sminkje, amit én csináltam, kicsit elmosódott. Viszont igazán csak most figyelhettem meg, ikernővérem milyen csinos is ma este. Igaz, Tommy az apja lehetne, én a helyében már rá mozdultam volna…

Jaj de buta vagyok! Folyton elkalandoznak a gondolataim. Talán ez is a szerelem miatt van? Fogjuk arra! Akárhogy is, Anita vár a válaszomra, valamit ki kéne nyögnöm.

-         Hát ne engedjük el Ad-et egyedül! Menjünk vele mi is! Amúgy Sauli hová futhatott volna el? Bankot rabolni? – kérdeztem gúnyosan.

-         Jó, menjünk. De kéne még valaki. Mi és a részeg Adam Lambert, nem hiszem, hogy sokat érnénk. – vágta hozzám Anita.

-         Okéjó! Hozzuk el Tommy-t! mint Adam egyik legjobb barátja… Simán benne lenne!

-         De Ági, hisz’ ő a szülinapos!

-         Nem érdekel! Én beszélek Tommy Joe-val, te kérd meg Ad-et, hogy hívja fel Sauli-t!

-         Miért nem én mehetek Tommy-hoz?! – kérdezte testvérem.

-         Mert én nem akarok Adam-hez menni! Túl dögös, és félek, hogy rámozdulnék! – hopsz, ezt talán túl hangosan mondtam. De nem, mégsem. Felnéztem és senki sem figyelt. Huh. Fogalmam sincs, mi ez. Szerelem a századik látásra? Ami rajongással kezdődött…? Ahj…

-         Jó indok, Júlia!

-         Júlia?! – kérdezek vissza értetlenül.

-         Aha és most megyek, ráveszem Rómeót, hogy telefonáljon egyet! – nem igazán értem, mi ez a csipkelődés Anita és köztem… Mindegy.

Gyorsan kieszel tervünket hamar ki is dolgoztuk. Tommy-t győzködni sem kellett, inkább már ő győzködött engem arról, hogy tényleg meg kéne keresnünk Sauli-t.

Adam telefonál. Egy perc és megtudjuk, hol van Sauli. Őt egyébként nagyon kedvesnek ismertem meg, annak tartottam mindig is, mégis… Néha mintha lenne valami ördögi a tekintetében. Valami ijesztő. Először akkor vettem ezt észre, amikor a kórházban jártunk… De ez lényegtelen most, mert ő Adam élete, én meg irigykedhetek rá.

-         Ági! – suhintja el szemeim előtt Anita a kezét. Nagyon elbambulhattam.

-         Mi?! – vágom rá. Hozom a formám.

-         Adam beszélt Sauli-val telón. Kórházba tart, már a reptéren van.

-         Úr isten! Mert?

-         Agyvérzése volt az apjának.

Ahogy ez a mondat eléri az agyam fogaskerekeit, megpróbálja befogadni és feldolgozni az imént hallott információkat de azok a kerekek nem forognak úgy, sőt, leállnak. Tejes agyhalál. És ez most nem az agyvérzés definíciója volt, hanem ahogy én reagáltam. Nem ismerem Sauli apukáját de… Tudom, milyen elveszíteni az apád.

Lassan sóhajtok egyet. Jobb kezem felemelem, tenyerem a homlokomra teszem. Szemeim lassan becsukom, és nem akarom őket kinyitni többé. Mintha akkor nem kéne szembenézni a problémákkal. Ugyanezt tettem volna anya és apa halálánál is. Kristály tisztán emlékszem. Fel akartam adni. Csak feküdni a romok (amik ráadásul véresek, porosak, és vírusokat hordoznak) között. Arra fogni, hogy ez depresszió. Mert sokkal egyszerűbb elfutni a gondok elől, mint legyőzni azokat. Akkor Anita segített. Ő állt ott mellettem. És Kati. De a férje és a fia is… Most nem hagyhatom, hogy megtörténjen ugyanez. És a semmiből felkiáltok:

-         Akkor mire várunk még?! Kapjuk fel Adam-et és menjünk!