4. fejezet - Suli bunyó

A nap végére kiderült, hogy hívják azt a srácot, aki mindenkinek beszól és hatalmas az arca. Marc a neve. Marc Hitchhack. Szép név. Nem értem, egy ilyen szép nevű fiú miért szól bele Miss Peacock beszédébe. És az enyémbe? Az a lényeg, hogy jól esett, ahogy Anita kiállt értem. Azért remélem, többször nem lesz ilyen durva. Marc-ot, talán ha jobban megismerném, le tudnám állítani. Erőszakosnak tűnik. Nem is értem, mi baja van velünk… de a szünetekben piszkált és beégetett. A részletekbe nem akarok belemenni…

Ez még csak az első nap! Ráadásul, ez vallásos gimnázium, nem? Hogyan vehettek fel ide ilyen embereket? A többi diák rendesnek tűnik, bár nem jönnek ide barátkozni vagy egy ’fel a fejjel’-t kívánni. Majd meglátjuk, mi lesz.

Ahogy végeztünk az ebéddel, felállunk és leadtuk a tálcákat. Az ebédlőnk körülbelül úgy működött, mint egy McDonald’s. Épp becsúsztattam a tálcám, mikor Marc hirtelen mellém lépett.

-         Áúú! – sikítottam élesen. Marc ellökött. A könyökömre estem. Ez fáj. Sajnos alacsony a fájdalomküszöböm.

A régi iskolában sokszor szekáltak azzal, hogy egy meleg srácba vagyok belezúgva… Azok az emberek ismertek nagyjából, viszont Marc épp hogy a nevem tudja. Akkor ezt mégis miért kaptam? Az élet igazságtalan.

Az események sorra történtek. Ahogy ellöktek a földre, úgy esett pofára Marc is. Ezt nem képletesen mondom! Anita ráugrott a srácra és már a padlón is voltak. Csak annyit láttam, ahogy az én drága ikerpárom üti, tép szegény pasit. Jesszusom!

-         Anita, ne! – fordultam felé.

-         De! velünk nem packázhat senki sem! – üvöltötte Anita. Eközben ő csak tovább verte Marcot, a fél suli, pedig körbeállt minket. Tudtam, hogy valamit cselekednem kell. Méghozzá gyorsan! Ha így halad ez a bunyó, Marc durván meg fog sérülni.

-         Anita! – jobb kezét megfogtam, majd az arát az én arcom felé fordítottam és folytattam – Kérlek, a kedvemért, hagyd abba!

Testvérem felállt, felkapta a táskáját és kisétált az ebédlőből. Kétségbeesetten pillantottam a szegény fiúra. Bár egy perce még átkoztam volna, most nagyon sajnáltam. Vérzik a szája, és nem tud felállni… Kötelességemnek érzem, hogy felsegítsem Marc-ot. Félénken rám nézett. Körbepillantottam. A tömegnek tátva maradt a szája. Nem tudtam, mit szóljak mindehhez. Tudtam, hogy bármikor számíthatok a tesómra, de azt nem hittem volna, hogy képes megverni efy vele egyidős fiút. Megdöbbentem.

-         Kérlek, bocsáss meg! – mondtam Marcnak.

Szegény fiú csak bólogatott nekem. Szerintem, azt sem tudja, most mi van. Talán már tőlem is fél, mert azt hiszi, én vagyok Anita, és nem érti, miért kérek bocsánatot. Ikrek vagyunk, simán összekeverhet. Igaz, mi mindig más ruhákat veszünk fel… De a sok rámért ütés után csoda hogy magánál van.

Felemeltem a hátizsákom és kiszaladtam az épületből.

Anita a gimi kapuja előtt állt meg. A borostyánnal benőtt kerítésnek dőlt neki, válltáskáját lábfejei közé helyezte és úgy várt rám. Azt hiszem, átgondolta, amit tett és készen áll arra, hogy lecsesszem. Mert ez következik.

-         Kedves tőled, hogy megvédtél, de…

-         De ezt nem kellett volna. – mondta gúnyos hangnemben. Túl jól ismer már. Olyannyira hogy befejezi a mondataim.

-         Ha így tudtad, mit fogok mondani, miért tetted? Holnapra tele lesz kék-zöld foltokkal a srác.

-         Ági, ne csináld már! Nem hagyhatjuk, hogy így bánjanak velünk! Ha ránk támadnak, visszaütünk! Olyan ez, mint a karma, ha rosszat cselekszel, rosszat kapsz!

-         Ha pedig jót, akkor jót érdemelsz! A karma viszont nem te vagy! Kérlek, hagyd rá Marc-ra, hogy mit mond, és mit tesz. Köszönöm. 

Kézen fogtam a testvérem és hazasétáltunk. Mondhatom, nagyon jól zárult az első tanítási nap.