Bár még csak hétfő van, és
viszonylag könnyű is volt a mai nap, fáradtnak érzem magam. Nincs semmi kedvem
a múlt eseményein rágódni egy töri órán. Régen imádtam a történelmet és még
most is szeretem, csak egyszerűen túl fáradt vagyok most ehhez. Nyolcadik
órában ez életem álma…
Egy, kettő, három – ahogy
pislogok, úgy egyre nehezebbé válnak pilláim…
-
Aniaaa! –
keltett fel testvérem. Hihetetlen, de képes lennék akár ülve is elaludni. Még
ilyet! – Megyünk be! – artikulálta Ági.
Felálltam és bevonszoltam
magam a terembe. Én zártam az ajtót.
Az órán nem volt felelés.
Ma egyik órán sem volt számonkérés, minden nyugisan ment. Most is csak ez a
beszélgetős izé megy… Az új csajszi miatt. Na. Legalább alhatok.
Nem aludtam el. Ezt onnan
tudom, hogy halkan, de hallottam a többiek hangját. Egy szóval félálomba estem.
A tanóra utolsó pár percére azonban teljesen magamhoz tértem. Talán jobban
jártam volna, ha nem.
-
Gyerekek –
szólt a tanárnő meglepően nyugodtan -, így az óra utolsó öt percében már csak a
házi feladatot szeretném feladni.
A válasz egy nagy sóhaj
volt az egész osztály részéről.
- Ne sóhajtozzatok,
osztály! – felelte kicsit erősebben de még mindig nyugodtan Miss Gerard. – Ezen
az órán semmit sem dolgoztunk, muszáj házit adnom. Arra gondoltam, írhatnátok
egy kétszáz szavas esszét. A téma, pedig legyen valamilyen polgárháború.
Írhattok más országok háborúiról is. Vagy olyan kisebb háborút, ami több
országot is behálózott, de nem vált globálisméretűvé.
Ez talált, süllyedt. Vajon
Ági most mit érez? Sírni akar? Vagy elfutni? Elmenekülni egy sötét helyre, ahol
csak ő lehetne ott és a telefonja. Zenét hallgatna rajta. De melyik tini nem?
-
Értitek a
feladatot, ugye? Nem szeretném, ha mindenki fogalmazása megegyezne. Egy hét
múlva kérem! – ahogy Miss Gerard befejezi a mondatát, abban a szent pillanatban
csengetnek ki. Ági felé biccentettem, hogy siessünk le az ebédlőbe, és utána
mehetünk is a kórházba.
Testvérem elhúzta száját,
és csak annál lassabban pakolt be. Felállt, közben felvettem a hátizsákom, ő
pedig csak ennyit szólt:
-
Utálom a törit.
– azzal megfogta a kezem és elsétáltunk az ebédért.
Ma különösen finom a menza!
Csirke és sült krumpli, cézársalátával. Ez máris enyhít a történelem óra okozta
fájdalmon.
A tálcát beadtuk, kabátot
húztunk, majd kiléptünk a gimnázium kapuján.
Oh, kóóórház… Mindig is
rosszul voltam a kórházaktól. Emlékszem, amikor megtudtuk, hogy anyuék
megsérültek. Apa a helyszínen elvérzett. Három szúrás a mellkasán. Anyát
meglőtték. Nem tudta ellátni magát, azonnal kórházba szállították…
Az ikerpárommal rohantunk
abba a kurva kórházba, beértünk és megkerestük anyát. Az egészet egy
lepusztult, omladozó épületnek kell elképzelni. Anya ott feküdt a kényelmetlen
ágyak egyikén, kezei véresek voltak, hófehér arcát karcolások, sebek tarkították.
Mellkasa alig emelkedett meg. Bal oldalára térdeltem, Ágica a jobbra. Akkor még
nem is tudtuk, mi lehet édesapánkkal. Anya lassan kinyitotta zöld szemeit, rám
majd testvéremre pillantott. Potyogtak a könnyeink, tökéletesen emlékszem az
utolsó szavaira. Kezünket megszorítva mondta anya:
-
Ági, Anita, ne
haragudjatok… Kérlek, bocsássatok meg apátoknak, amiért itt hagyott minket, és
nekem is, amiért feladom a harcot. Nagyon szeretlek titeket. – ekkor elhalkult
hangja, már nem éreztem a szorítást a kezemen…
Aznap éjjel semmit nem
aludtunk. Egyszerűen nem ment.
-
Anita, Ági! De
jó, hogy itt vagytok! Anita, csak nem sírsz? – ült fel Adam az ágyában, mivel
közben már oda is értünk. Én csak követtem Ágit. Na mindegy, az arcomhoz kaptam
a kezem és tényleg ott volt két kövér könnycsepp. Hülye emlékek.
-
Um, nincs semmi
baj. – mosolyogtam – Mesélj Adam, mizu?
-
Oh nagyszerű
hírem van!
-
És mi az? –
vágott közbe ikerpárom csillogó tekintettel.
-
Ma délután
hazamehetek!
-
Úr isten!! –
kiáltottuk egyszerre. Aztán megöleltük Ad-et. Ez a mai nap fénypontja. Ez
biztos.
-
Sauli délelőtt
jött be, ő is nagyon meg volt lepődve. – nevette el magát Adam.
-
Akkor mikor
mész? Vagy mire vársz? – kérdeztem.
-
Már semmire,
rátok vártam. Gondoltam, hogy meglátogattok. – hát ezt jól gondoltad. Ad néha
olyan édesen egoista. Haha. – Mindjárt átöltözök, a cuccaim már össze vannak
pakolva. És tudjátok, ma hányadika van, ugye?
-
Persze, Tommy
Joe születésnapja! – vágta rá Ági. Pedig én vagyok a Tommy-fanatikus, ez az én
szövegem lett volna.
-
Igen. Azaz
tizennyolcadika. – helyeselt Adam – Szóval este lesz egy bulija, lesz ott egy
pár sztár is, ha jól sejtem. Tommy természetesen meghívott engem is. Sauli-val
együtt. Arra gondoltam, ti is eljöhetnétek. Megismerkednétek vele, és jól
szórakoznánk. – ajánlotta fel Ad.
-
Naná! –
feleltük szinkronban – Jaj Adam, köszönjük! Imádunk!
Nem
sokkal később hármasban hagytuk el az épületet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése