8. fejezet - Hazaút

Ahogy kisétáltunk a fagyizóból, egyre felszabadultabbnak éreztem magam. Kezdtem elhinni, hogy ez a valóság, nem csak egy csacska álom. Bár kicsit mégis olyan ez, mintha álmodnék. Itt van az általam két legjobban szeretett ember, szépen süt a nap… De mint minden álom, ez is egyszer véget kell, hogy érjen. És megint elbambultam. Itt van mellettem a világ leghíresebb, legőszintébb és legjobb embere, én meg ilyen hülyeségeken rágódom.

-         Adam, kaphatnánk egy autogramot? – szólalt meg hirtelen Anita.

-         Persze! – mosolygott Ad. – És hova szeretnétek az autogramot?

-         Nagy kérés lenne, ha haza kísérnél minket? Nem lakunk messze. Akkor aláírhatnád valamelyik rajzom! És Ágiét is. Ugye tesó? – Anita belém bökött és meg reflexből rávágtam:

-         Mi?!

Mindketten felnevettek. Ez de kínos…         

-         Min gondolkodsz, Ági? – kérdezte barátságosan Ad.

-         Áh, csak azon, hogy ez hihetetlen… Mármint mindig is arról álmodtam, hogy találkozok veled, és most tessék! Eltöltöttünk veled már majdnem egy órát.

-         Annyira szeretem a rajongóim! – Adam átkarolt minket. Jól esett. A kezét a vállunkra tette és úgy mentünk tovább. Végül is csak húsz centivel magasabb…

És már a házunknál is voltunk. Láttam, Joshua az ablakból kukucskált ki, hogy ki jött velünk haza. Szerintem, nem hisz a szemének.

Bementünk a kapun, majd a házba. Joshua kerek szemekkel bámult Ad-re.

-         Szia! – mondta Adam. Biztosan látja, hogy Josh megszeppent. Bár nyolcadikos, szóval nem értem miért. Talán csak nem hisz a szemének.

-         Helló… - nyögi ki végül az unokatesóm – Hát te?

-         Én autogramot adok a nővéreidnek. – nevetett Adam. Nem tudja, hogy Joshua nem a kisöcsénk… Mindegy is. – Szóval lányok, hol vannak azok a rajzok?

-         A szobánkban. Az emeleten. – feleltem.

-         Remek!

Felmentünk a lépcsőn és Adam belépett a szobánkba. A fala kék, tele van rajzokkal. Az én ágyam fölött az Adam-es rajzok, festmények, poszterek sorakoznak, Anitáé fölött, pedig a Tommy-t ábrázoló alkotások. Imádja Tommy-t.

-         Asztaaaaaaa… - Adam az én műveimet nézte. Vannak egészen régiek és újak is. Sikerült megmenteni ugyanis a régi rajzokat. Azért a háború mégse tett mindent tönkre… - Ezeket te csináltad? – felém nézett.

-         Igen. – mondtam totál vörösen – Tetszenek?

-         Nagyon! – Adam úgy mondta ezt a választ, mintha teljesen felpörgött volna a rajzom látványától - Levehetem az egyiket?

-         Persze – feleltem. Közben Anita mögém lépett és megfogta a vállaim. Biztos azért, hogy el ne ájuljak. Ha pedig mégis, ő majd megfog.

Adam levette az egyik kedvencemet. Színes rajz, egy American Music Awards 2009-es előadásán készült képet ábrázol.

Adam előhúzott egy alkoholos filcet a zsebéből és aláírta. Uram atyám! Az én rajzom!  Majd rányomta a kupakot a tollra és zsebre vágta. A rajzot pedig a kezembe nyomta.

-         Köszönöm. – mondtam. El sem hiszem, és most jól jött, hogy Anita fogta a vállam, mert éreztem, ahogy a lábaimból elszáll az erő. Ezt nem csak a szerelemnél lehet érezni?

Ad Anitám felé fordult és megdicsérte a rajzait. Közben gyorsan odaszóltam, hogy hozok valami üdítőt és lefutottam az emeletről. Remélem, van itthon kóla. A kólát mindenki szereti, nem? Azzal nem lehet mellényúlni. Benéztem a hűtőbe, van kóla. Király! Gyorsan töltöttem három pohárba és valahogy, fogalmam sincs hogyan, de sikerült felvinnem három kólával teli poharat két kézben és még csak ki se borítottam!

Megittuk őket.

-         Azt hiszem, vissza kéne mennem közmunkára… - mondta sóhajtva Ad.

-         Nekünk is… - felelte ikerpárom.

-         Vagy inkább hagyjuk holnapra…? – vetettem fel az ötletet.

-         Benne vagyok! – oh, Adam benne van! – Meddig vagytok közmunkára ítélve? És miért, csajszik? – imádom, mikor csajsziknak vagy lányoknak szólít minket.

-         Kilenc hét – válaszoltam vigyorogva.

-         Komolyan? Én tizennyolcra… Ez így nem fair! – Ad most valami irtó aranyos fejet vágott!!

-         Majd segítünk! – kacsintott Anita.

-         Sauli is ezt mondta és nincs itt…

-         Mert? Hol van? – mondtam csodálkozva. De tényleg, ha Adam és Sauli együtt buliztak, akkor hogy-hogy Sauli nincs itt?

-         Beteg lett. Szegénykém. Én, pedig ha már itt vagyok, meglátogatom apám. Ezért kértem ide a közmunkát. Meg azért is hogy ne Los Angeles utcáin dolgozzak… De legszívesebben a babámat ápolgatnám. – jaj, Adam. Ez nagyon édes volt!

-         Értjük… Akkor most mit csináljunk? – drága Anitám, ez egy jó kérdés.

-         Rég voltam már gyerek, nem jönnétek el velem a vidámparkba?

-         Dehogynem! – vágtam rá. Ez a nap egyre szebb. Tökéletes.