5. fejezet - Igazgatónál

Aznap este tele volt a fejem gondolatokkal. Pedig én nem olyan vagyok, mint Ági. Nem spirálom túl a dolgokat. Marc kezdte az egészet. Ha ő nem piszkálta volna a tesóm… Akkor most nem lennék bajban. Holnap kiderül, mi lesz a vége.

Ahogy korábban sejtettem, az éjszaka gyorsan telt. Mikor nyugodtan, mélyen alszom. Akkor lassan telik az idő. Most pedig egy órának tűnt a pihenéssel töltött kilenc óra.

A hajam is elaludtam. Szőke tincseim most össze-vissza állnak. Jesszus.

Nagy nehezen, de sikerült kiválasztanom egy felsőt és egy nadrágot. Barna, szegecses, denevérujjú felső mellett döntöttem. Ami a nadrágot illeti, maradok a csőfarmernél. Attól nincs jobb! Ahogy ikerpáromra pillantok, látom, ő sem aludta ki magát. Karikás szemeivel kedvesen néz rám vissza. Mintha a szemei nem is emlékeznének az egész bunyóra. Pedig azokkal a szép, zöld szemeivel nézte végig…

Mintha ólomból lettek volna a lábaim, olyan nehéznek éreztem őket. Lassan jártam. Második nap, és ilyen nehéz lesz. Csak öt, rövidke óra vár ránk, mégsem akarom őket.

Ha végzek, mennem kell az igazgatói szobába. Félek a büntetéstől.

Az első óra matematika. Emlékszem, régen utáltam a matekot. Kivéve a geometriát. Nem hiszem, hogy angolul könnyebb lesz tanulni.

Az óra unalmas, majd’ elalszom… Mégis repülnek a percek. Jesszus! Mintha csak ötig számoltam volna az ujjaimon, olyan könnyedén és gyorsan telt el ez az öt óra. A történelemmel nem lesz baj egyáltalán. Azt régen is angolul kellett, hogy tanuljuk. Angol óra, aztán tesi. És az utolsó óra. Biológia. A tanárt bírom. Idős, kopaszodó, ősz hajú fazon, szakállal és nagy hassal. Maradi stílus. Elég jól kiismertem egy óra alatt. Ahogy kicsengettek, bepakoltam a könyveim, felálltam és kisétáltam. Ági elkanyarodott az ebédlő felé, én, pedig mintha a kivégzésemre mentem volna. Hülye Marc, titokban még kilapítom! – nevetnem kellett saját őrült gondolataimon.

Egy perc sem telt el és mér ott is voltam az irodánál. Bár ez még csak a második nap, nagyjából tudom mindennek a helyét. A tanévkezdés előtti tájékoztató körbevezetésnek hála. Fura hogy itt ilyeneket is szerveznek. A jövőbeli suliban szétnézni… Így előre. De igazán jó ötlet, mert egy ilyen hatalmas iskolában ez kell is.

Kopogtam az ajtón. Sötét, faajtó üvegbetéttel.

-         Igen? Gyere be! - szólt ki egy mély hang.

Beléptem a szobába. Nap-sárga falak veszik körül az iratokat és aktákat. A sarokban egy növény áll, kék cserépben. Apró, hosszúkás levelei vannak, kis virágokkal. Talán fikusz. Kati néném kedven virágja, otthon is tele van velük a ház. Ez a növény név még mindig megnevettet.

A szoba közepén van a nagy, fiókos, igazgatói asztal. Kitéve egy tál cukorka. Szeretem az édességet, bár Ági édesebb szájú. A diri az asztala mögött ül, vele szemben foglalok helyek.

- Jó napot! – szóltam bátortalanul.

- Nem kell félni, nem eszek gyerekeket. – mondta bohókásan. – Csak az édességet szeretem. Kérsz egy cukrot? – azzal felém nyújtotta a tálat. Hát, ha ezt más idős férfi kérdezte volna… Már rég tökön rúgtam volna. De jelen esetben az igazgatómról volt szó.

- Köszönöm, nem kérek.

- Akkor belekezdenék, tudod, ez egy vallásos iskola. Bár nem tér el sokban egy rendes, ateista iskolától, azért mégis szigorúbb. Nem ismerlek még, az elkövetkező években viszont szeretnélek megismerni. – reménykedve néztem fel. Talán mégsem rúgnak ki egyből. – Kapsz még egy esélyt, és nem kell itt hagynod minket, de…

- Köszönöm! – törtem ki örömömben.

- De! De mi itt az életre készítjük fel a tanulókat. Amiben Isten is segít. Ha nagykorú személyek verekedtek volna össze, én biztosan közmunkára ítéltem volna őket… Persze, nem vagyok bíró. De a döntésem a következő: hétvégenként a Stream utcában kell majd közmunkát végezned! Két hónapig! Az kilenc hétvége. Szemetet fogsz szedni, egyéb ilyen munkásokkal figyelni a rendre a Stream parkban. Biztos, lesz még egy-két közmunkás ember.

- Értem. A testvérem esetleg segíthet?

- Persze! Annál hamarabb végeztek! Délelőttönként menjetek el abba az utcába és tegyétek a dolgotokat.

- Rendben. Köszönöm. – húztam el a szám. Lassan felálltam és kisétáltam – Viszlát!

Szóval ez a büntetés. Azt hiszem, Ági lesz olyan jó szívű, hogy segítsen. Végül is, járhattam volna rosszabbul is…