Magyarország. Szar hely. Nem szeretem a hungaristákat. Legalábbis nem valami szimpatikusak. Most egy ilyen országon mit lehet szeretni? A harc nem megoldás! Én ezt látom! Mi látjuk! Anitával, a tesómmal! Árvák vagyunk… - a csendet ikerpárom, az említett Anita szakította meg. Azt hiszem, nagyon belemélyedtem a gondolataimba, mert ahogy megszólalt, zavartan és kissé ijedten kaptam fel a fejem.
- Ági! – szólt – Min gondolkodsz ennyire? – tekintetem üressé válhatott, bár erre csak később eszméltem rá. Egy gyors választ mégis kinyögtem.
- Semmin… Csak tudod, így nem jó.
- Mi nem jó?
- Semmi se.
Jó, tudom, ennek így nem volt sok értelme. De nem tudtam mást mondani. Elég rossz, ami történt. Már nem csak Magyarországot utálom. Az egész rohadt Európát! Megint eltévedtem gondolataimban…
- Ez igaz… - bólintott Anita – de Ági, valahogy csak kibírjuk! Legalább nyár van. Igaz, már csak egy hét van a suliig, de akkor is.
- Tudom, tesó! – mondtam egy kis fájdalommal – Kibírjuk!
Most 2017 van, de ha kibírjuk ezt a pár hónapot, máris újesztendő jön. És az új év mindig jót hoz. Újat, reményt. Mert nekem csak Anita és a remény maradt.
- Ne szomorkodj, kérlek. Tudom, hogy nehéz. Anya és apa csak egy hónapja mentek el… - itt Anita lesütötte a szemét, én pedig egy kis sírós gombócot éreztem a torkomban.
Nehéz szembenézni a dolgokkal, de ez volt életünk legszörnyűbb nyara… Szörnyű emlékek kavarognak most a fejemben. Európa-háború tört ki. 2017-ben. Idén. Magyarország teljesen eladósodott az évek során és szépen csődbe ment. Ezután tört ki ez a véres csata. A szüleim orvosként dolgoztak. Gyógyítani szerettek volna a háborúban is. Ők mindig mindenkin segítettek. Aranyból volt a szívük… A háborút azonban nem élték túl… Jaj, soknak érzem ezt a rengeteg pontot a mondataim, gondolataim végén. De nagyon hiányzik az édesapám és édesanyám. Bárcsak még egy napot eltölthetnék velük… A testvéremmel egyedül maradtunk. Apa nővére és a férje fogadott be minket. Csak hát ők Amerikában élnek. Ezért is maradtak ki ebből az egész vérontásból.
Ezért lehet normális életük… Szóval a nagynéném neve Katalin. A férje, pedig amerikai, ezért élnek itt. Mikor Kata nénikénk egyetemista volt, megpályázott egy külföldi ösztöndíjat. Meg is nyerte. Kiutazott az Államokba és most San Diego-ban él. A szerelmével és Joshua-val, az unokatesónkkal. A humorom a depresszióm miatt kimerül annyiban, hogy Joshua nem uncsi tesó, csak uncsitesó. Haha. Amúgy kedves srác, most nyolcadikos. Mi, pedig a kilencediket fogjuk kezdeni. Anita és én. Egy teljesen új és idegen helyen. Vajon elítélnek majd minket, amiért Glambertek vagyunk? Egy hét, és kiderül.
- Ági! – szólt – Min gondolkodsz ennyire? – tekintetem üressé válhatott, bár erre csak később eszméltem rá. Egy gyors választ mégis kinyögtem.
- Semmin… Csak tudod, így nem jó.
- Mi nem jó?
- Semmi se.
Jó, tudom, ennek így nem volt sok értelme. De nem tudtam mást mondani. Elég rossz, ami történt. Már nem csak Magyarországot utálom. Az egész rohadt Európát! Megint eltévedtem gondolataimban…
- Ez igaz… - bólintott Anita – de Ági, valahogy csak kibírjuk! Legalább nyár van. Igaz, már csak egy hét van a suliig, de akkor is.
- Tudom, tesó! – mondtam egy kis fájdalommal – Kibírjuk!
Most 2017 van, de ha kibírjuk ezt a pár hónapot, máris újesztendő jön. És az új év mindig jót hoz. Újat, reményt. Mert nekem csak Anita és a remény maradt.
- Ne szomorkodj, kérlek. Tudom, hogy nehéz. Anya és apa csak egy hónapja mentek el… - itt Anita lesütötte a szemét, én pedig egy kis sírós gombócot éreztem a torkomban.
Nehéz szembenézni a dolgokkal, de ez volt életünk legszörnyűbb nyara… Szörnyű emlékek kavarognak most a fejemben. Európa-háború tört ki. 2017-ben. Idén. Magyarország teljesen eladósodott az évek során és szépen csődbe ment. Ezután tört ki ez a véres csata. A szüleim orvosként dolgoztak. Gyógyítani szerettek volna a háborúban is. Ők mindig mindenkin segítettek. Aranyból volt a szívük… A háborút azonban nem élték túl… Jaj, soknak érzem ezt a rengeteg pontot a mondataim, gondolataim végén. De nagyon hiányzik az édesapám és édesanyám. Bárcsak még egy napot eltölthetnék velük… A testvéremmel egyedül maradtunk. Apa nővére és a férje fogadott be minket. Csak hát ők Amerikában élnek. Ezért is maradtak ki ebből az egész vérontásból.
Ezért lehet normális életük… Szóval a nagynéném neve Katalin. A férje, pedig amerikai, ezért élnek itt. Mikor Kata nénikénk egyetemista volt, megpályázott egy külföldi ösztöndíjat. Meg is nyerte. Kiutazott az Államokba és most San Diego-ban él. A szerelmével és Joshua-val, az unokatesónkkal. A humorom a depresszióm miatt kimerül annyiban, hogy Joshua nem uncsi tesó, csak uncsitesó. Haha. Amúgy kedves srác, most nyolcadikos. Mi, pedig a kilencediket fogjuk kezdeni. Anita és én. Egy teljesen új és idegen helyen. Vajon elítélnek majd minket, amiért Glambertek vagyunk? Egy hét, és kiderül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése