Csend. A kórházi folyosó
egy kihalt helyiségre emlékeztet. Hófehér csempe, fehér falakkal… Kényelmetlen
székek. Egy kávéautomata a lift mellett. Senki a láthatáron. Az összes orvos a
műtőben. Adam…
Ági a kezem szorítja még
most is. A baleset óta. A kocsiba is kézen fogva szálltunk be. Azt a kurva
vezetőt én megölöm! Kiverem belőle a szart is!! A zebrán mentünk, miért nem
bírt lefékezni?! Talán csúszott az út… De akkor is! Mi miért nem tudtunk időben
átérni a túloldalra? Vagy miért nem voltunk figyelmesebbek?
Annyi megválaszolatlan
kérdés kavarog a fejemben. És az idő mintha ólomlábakon vánszorogna. Minden
másodperc egy percnek tűnik. Fogalmam sincs, mióta várhatunk itt.
A csendet Ágim szakította
meg:
- Cold as ice… - a Better
Than I Know Myself első sora. Szokásához híven énekelt mikor ideges volt.
Valószínűleg tőlem is idegesebb. Bár utálom a nyávogását hallgatni, most mégsem
csittegem le, hanem folytatom a dalt.
- And more bitter than a
December…
Tovább nem ment. Ági sem
tudta folytatni. A várakozás kikészít. Meghalok. Meghalnék. Ha az életem árán
is, de megmenthetném Ad-et, megtenném. Simán. De sajnos ez nem így megy. Nem
áldozhatom fel magam mások életéért. Akkor még anya is élne…
Bárcsak léteznének csodák.
Bárcsak kijönne egy nővér abból a szobából, és azt mondaná, minden rendben van.
Bárcsak…
Az egyik nővér kilépett az
ajtón, ikerpárom már fel is pattant a helyéről.
-
Mondja, ugye
életben marad!
-
Nyugalom
lányok, mindent megteszünk, amit lehet – felelte a nővérke. Nagyon nyugodtnak
látszik, Ágival ellentétben.
-
De jól van?! –
emelte meg testvérem a hangját.
-
Maradj
csendben, kérlek. Adam nincs életveszélyben.
Nagy kő esett le a
szívemről. Hallottam, koppant! Na, megint humoromnál vagyok, ez egy jó jel. A
nővérhez fordultam.
-
Nem tudná
megmondani, hogy az a férfi, aki elütötte Adam-et, ő milyen büntetést kap?
Börtönbe megy, igaz?
-
Sajnálom, én nem
ügyvéd vagyok, csak egy kórházi alkalmazott. – mondta fájó mosollyal a nővér.
Egyébként fiatalnak tűnik,
huszonévesnek. Fura érzés magázni. Ezt Ági is biztos megfigyelte és elkezdett
ezen agyalni, mert rám majd a nővérre pillantott.
-
Nem
tegezhetnélek? – kérdezte halkan Ági.
Amilyen békés hangnemre
váltott most, olyan feldúltnak látszott percekkel ezelőtt.
-
Jaj dehogynem!
Csak 24 vagyok…
-
Mi meg 15
évesek – felelte mosolygósan a tesóm. Mintha új barátra talált volna egy nővérkében,
akit most lát életében először. Én csak bámulok. Ági most kajakra
összehaverkodik egy nővérkével… Hát legyen!
A nővér az ezt követő fél
órácskában elárulta, hogy Natalie a neve és hogy Új-Mexikóban született, aztán
jött ide… Mesélt kicsit a szüleiről, a férjéről és a kisfiáról. Majd Adam-mel
ellentétben, akivel még egyszer sem beszélgettünk a szülőkről, Natalie
megkérdezte:
- Jönnek értetek a
szüleitek, vagy hazavigyelek titeket? – kedves tőle, hogy kérdi, mégis fáj.
Utálok a szüleimről beszélni, azt hiszem érthető miért. Ági nyelt egy
hatalmasat és válaszolt.
- Nekünk nincsenek
szüleink. – láttam, ahogy a nővérke szemei kikerekednek, és fájdalmasan elhúzza
a száját. Ez az, amit empátiának hívunk. Átérezni más fájdalmát.
Az osztályból ezalatt az öt
hét alatt sem kerültünk közel senkihez. Legalábbis én biztosan nem. De Ági sem,
hiszen mindig együtt lógunk. Kézen fogva járunk az iskolában is, mint a jó
testvérek. Épp úgy, mint azon a zebrán…
Szóval az osztálytársak sem
tudják ezt a szülős dolgot. Nekem nem kell a sajnálatuk. Nem hiszem, hogy
befogadnának. Marc a kis incidensünk óta alig szól hozzám, szerintem fél tőlem.
A többiek se beszélnek velem, így Ágival sem igazán. Nyilván azt hiszik, semmin
nem mentünk még keresztül… Idióták.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése